Henrik titkos naplója 1.-25.

Henrik titkos naplója és szórványfeljegyzései 1.

És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes kappanhangján, és mikor belekapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy, ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belőlem a röhögés.
De nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szökdécselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája repkedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy beijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta.
Amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcsőfokokon, mintha hallottam volna valami bugyborékoló- hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta megszokott hangjára, és gondoltam is, hogy lehet, nem is őtőle származik a hang. Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mozognék.
De nem igaz, hogy én odakészítettem előre az ásót a pinceajtó hátsó kerti kijáratához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szem előtt van, és ha kell, hát meglelhető.
Hogy mi történt Bertával, hogy a fél koponyája hiányzott, mikor maguk kiásták a virágágyból azt nem tudom. Ugyanis a lépcsőn lefelé menet mégis visszamentem a lakásba, hogy a papucsomat átcseréljem a kerti cipőmre, mert Berta nagyon haragszik, ha szobapapucsban megyek ki a kertbe. És mire újra visszamentem, már Bertát nem találtam sehol, csak a feldőlt tolókocsi feküdt a fű szélén és más senki, gondoltam Berta megharagudott, hogy sokáig kerestem a kerti cipőmet, és elölről visszament a házba. De ez nem igazán hihető, mert akkor nem tudott volna leszidni, holott egy ilyen lehetőséget sosem hagyna ki.
Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye kocsival nem lehet lemenni.
Berta elvárta tőlem, hogy a rossz derekammal lecipeljem, holott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik. Ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból. Ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertelmes nagy evés, amit rendez. De nem löktem én semmit azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapul véve ártalmas neki.

Amúgy, sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott kosaraimmal felmászni házunkig a hegyi ösvényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, – ha már ilyen rengeteget eszik-, de ilyenkor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija közelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni, ha akart. De már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor kiverte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a birkózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést.
Azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőkön. Gyorsabban akart leérni, mint ahogy tehette volna. Gondolom valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türelmetlen tudott lenni néha.
De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap- ahogy Berta mondani szokta-, száguldanak az órák, közelgünk a sír felé.
Bár nem emlékszem, hogy Berta valaha is sírt volna- de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és reszketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol. Jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet, két marokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az izzadást, mert akkor szűnni kezd a rosszullétem, amikoris nagyon kimerült vagyok.
De megúsztam, ami nagyon jó érzés.

Február 9. 10 óra.

A tárgyilagosság és a jól követhetőség kedvéért és érdekében, csak és kizárólag racionális és kőkemény kell hogy maradjak, mert ellenkező esetben értelmetlenné válhat elbeszélésem, ami igen rosszul érintene, mivel minden erőfeszítésem arra irányul, hogy olyan világos és értelmes legyek, hogy na.

Tehát: Este 11 óra is elmúlhatott, mikor a falióra leesett a falról, és a kis egyajtós szekrény ajtaja ismételten kivágódott és elkezdett fújni belőle az a megmagyarázhatatlan dögszag.

Én, már okulva az előző éjszaka tanulságaiból, arcom elé kapva a virágvázát, vadul hadonászni kezdtem karjaimmal, mert eszembe jutott, Berta mindig azt mondta, nem szabad az embernek szabadon hagyni tekintetét válságos pillanatokban, mert az veszélyes lehet, és a veszélyhelyzetek alkalmával jobb, ha az ember kellően aklimatizálódik a perc pillanataival.

Jut eszembe… hazafelé jövet -gondolván a gonosz egyajtós szekrényre- úgy hallottam, megszólítok egy vízparti követ. Az volt a benyomásom, Berta hülyéskedik velem és pszichológiailag ki akar készíteni, bár több ízben kértem már rá, velem ne szórakozzon, mert nem szeretem a dögszagú humorát. De mikor megszűnt a szekrényből kibotorkáló szag, jött a halk zúgás.
Olyan zsongásszerű zeneféle, és sarkig kicsapódott az ablak, én súlytalanná váltam és kilebegtem a tárt ablakon, közben úgy csattogtak az ablakszárnyak, mint a Rózsakeresztes kriptájának zárókövei.

Az esti szellő vadul simogatta egész testemet, sokszorosan átölelt láthatatlan- bársonyos kezeivel, csak az volt kicsit szokatlan, hogy simogatásai nyomán véres csíkok- olyan sávfélék- maradtak a testemen. De sajnos nincsenek tanúim, ezért kérem fogadják el egyszemélyes bejelentésemet, mert mikor délutánonként a társalgóban jön a drága VIII. Henrik, és hajánál fogva viszi Boleyn Anna levágott fejét, olyan kecses és olyan mosolygós tánclépésekkel tűnik el a konyha falában, hogy tüneményes lényének egész nap kellemes hatása alatt vagyok.

De vissza a repüléshez… a furcsa simogatások közepette is csodálatos a lebegés élménye, és a házak, meg a kert olyan különös, olyan békés és varázslatos, hogy szinte könnyezni kezd a szívem. De a lebegés végén, amit úgy érzek meg, hogy lassulni, majd nehezedni kezd a testem, finoman visszaereszkedem a párkányra, aztán be is lépek az ablakon, de olyankor már a szekrényajtó csukva van, és sem szag, sem zúgás nem jön sehonnan.

Február 21. 9 óra

Átkozottul nehéz a dolgokat összhangba hozni, mert a logikus sorrend hiánya kronológiai zavarokat okoz, ami a félreérthetőség, illetve az események követhetetlenségét eredményezheti, ami elbeszélésem egész értelmét úgy kérdőjelezheti meg, hogy csak na. Berlioz a kínai öthangú skálára is komponált, minek köszönhetően sokan nem kedvelték zenéjét. Csak jóval később vették észre, hogy állítólag jó amit csinált. Semmi közöm Berliozhoz, nem is tudnám megmondani igazából, ezt miért is említettem, de most már egykutya, mert mondtam. De igazából ez nem okozhat problémát, mert nincsen semmi, de semmi jelentősége, hacsak az nem, hogy mostanában több ízben szembetalálkoztam vele az alagsori mosókonyhában, és nem is viselkedett úriemberként. Alig akart rólam tudomást venni, holott a mosókonyha a házhoz tartozik, a ház meg az enyém meg a Bertáé.

Már megint esténként körbetáncolják lidércfények a házat. Hangtalan szökdécselnek a fák bokrain és virágain. Egyik másik, ahogy meglát, hosszú lángnyelvvé alakulva felémcsap, majd kicsire zsugorodva libeg tovább, de én mindig résen vagyok, és ezért sikertelenek ezek az akciók.
A broméliák… már nappal is bekúsznak az ajtó aprócska hézagain, rejtett réseken és az ajtózárakon. A kilincsekre tekeredve leereszkednek a szőnyegre, körülfonják a bútorok lábait, és rekedt, elhaló hangokat csalnak ki a vén harmóniumból, miközben riadtan fellebben a tetején unatkozó por.
Suhogó bárdok, részeg Longobárdok.
Hajótöröttet hullám eltakar.
Ez most csak úgy eszembe jutott… Már nem emlékszem, ezt most találtam ki, vagy még Berta tanulta az iskolában, de végezetül egészen mindegy.

A napokban- jut eszembe- Berta tolókocsija itt állt a szalon közepén, sütött rá a napocska. Arra lettem figyelmes, hogy ülése megereszkedik és nyikorogni kezd, de nem igazán izgatott a dolog, mert nem vagyok bolond. Jól tudtam, Berta nem ül benne, de azért szokásból kitoltam az árnyékszékre, mert mit tudom én- ugye.
A minap nehézkesen elindult a pincelejáró lépcsői felé, de a tetején megállt.
Meggondolhatta magát, mert visszafordult, nekidőlt a vizes falnak, ahol hozzáért, izzani kezdett a vakolat.

Mostanában – hogy nem látom- szokott ilyen furcsa tréfákat űzni, de nem tud megijeszteni, mert nem vagyok ijedős. És egyik éjjel, mikor nem veszi észre, meg fogom tréfálni, és a kampósbotomat bedugom küllői közé, és kénytelen lesz abbahagyni örökös motozásait. Kissé elegem van már abból, hogy ebben a házban folyton folyvást motoznak az emlékek, járkálnak mindenféle régi halottak, minden és mindenki keresgél valamit, és nekem ezt végig kell néznem, meg hallanom is kell.
Minden este, úgy nyolcharminc körül, végigszáguld a domb mögött a Lembergi gyors, és itt akkora a csend, hogy a sínek dübörgése szinte megsiketít, bár azelőtt ez a vonathang távolról sem volt ennyire erőszakos, de mostanában egyre elviselhetetlenebb. Szinte látom, hogy az agyamból kicsapódva a szemeimen dübörög ki ez a fertelmes hangorkán.
Már majd szólnom is fog kelleni valakinek, aki intézkedni tud ez ügyben.
Nem is értem, hogy ez a koraesti szürkület, hogy képes ennyire elbágyasztani, de kénytelen vagyok ledőlni egy kicsit.

Március 8. 11 óra

A minap annyira unatkoztam, hogy elmentem Bertát meglátogatni, mert ugye ennyi év alatt igencsak hozzászokik valakihez az ember, még akkor is ha a másik nem kellemes társ.

Hát igen…
Nagyon kellemetlen és szorongató érzés volt az alagút huzatos félhomályában sodródni egy láthatóan begyulladt embertömeg közepette, nem is szólva arról, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az alagút szívóhatása nem engedte, hogy visszafelé haladjon az ember, de a tömeg sodrása is olyan erős volt, hogy még próbálkozni is agyrém.
Aztán végre kijutottam a nagy alagút kijárati nyílásán. Elömlött rajtam az örök fényesség, melegen átölelt és ringatni kezdett, lassan belémköltözött egy sosem tapasztalt végtelen béke, maradéktalanul elsöpörve az alagút kapuján való átjutás gyötrő félelmeit.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy csak álldogálok és álldogálok az alagút bejáratában, és szemeim merően vizslatják a lyukban gomolygó és egyre felém áramló szürke embertömeget. Figyeltem bizonytalan csápoló karjaik fogódzót kereső kalimpálását, és keresem önmagam. Keresem önmagam a tömegben, észre akarom venni, amikor jövök, és észre is fogom venni, mert nagyon figyelek, és majd ráérek utána megkeresni Bertát. De előbb magamat fogom megtalálni, mert nagyon fontos, hogy megtámogassam magamat lelkileg a kikeveredés kábult perceiben.

Úgy érzem, hogy földi időszámítás szerint már évek óta álldogálok ott az alagút szájánál. A fényes meleg szélben meglebbennek oszló rongyaim földes foszlányai, fehérlő csontarcomban éber szemgödreim szünet nélkül figyelnek, fáradhatatlan pásztázzák a szürkén áramló emberfolyamot.
Mert ha felfedezem egyszer magamat a masszában támolyogva, benyúlok értem csontváz karjaimmal, és átvezetem magamat a kapu félelmein. Átemelem magamat a gomolygó tömeg felett, magamhoz vonva, békébe ringatom rémült lelkemet.
Még utoljára felizzik elporladt szívem, szorosan eggyé válok velem az idők végtelenjében.

Március 9. Délután 4 vagy 6 óra.

A legújabb változás, ami a házban történt, a következő:
Kigondoltam, hogy a padláson lévő egyablakos helységet rendbehozom, és erős, zárható ajtóval látom el, amit kívülről párnázott bevonattal burkolok, ha Berta netán a lépcső aljáról dobálná- mert őrjöng, hogy nem tud feljönni- ne halljam a szobában a puffogást.

Ezt a brilliáns elképzelésemet egy szűk hónap alatt meg is valósítottam, nem volt könnyű helyzetem, úgy kellett csinálnom, hogy Berta ne vegyen észre semmit. Igen jól sikerült berendeznem: íróasztal, fekhely, könyvespolcok, stb.
Végre lett egy zavarmentes hely, egy kuckó, ahol békében átadhatom magamat gondolataimnak, és nem háborgat az égvilágon senki. Persze, azért délutánonként és este kaparásznak a deszkaburkolat falán, de nem reagálok rájuk, és talán úgy gondolják nem is vagyok ott.
Hacsak Berta rosszindulatból le nem buktat, mert van rá hajlama.

Itt szívesen elmerengek a világ dolgain meg persze tudományos dolgokon, mert ez a zárt és nyugalmas hely az én elefántcsonttornyom, ami ez esetben deszkából készült. Itt fent minden más mint lent. Sokkal tompábbak a külvilág hangjai, még a lembergi gyors kellemetlen csattogása is csak halk zümmögésnek tűnik, mielőtt eltűnik.
Már hónapok óta foglalkoztat a nehézségi erő, mint olyan, mert valami megfoghatatlan, ami állítólag ennek ellenére van, ez olyasmi lehet, mint az Isten.
Istent sem lehet csak úgy fogdosni, csak maximum belül érezni. A nehézségi erőt szintén nem lehet fogdosni, ellenben kívülről lehet érezni, már annak ugye, aki érzi.
Ez a gonosz erő, ami meggátolja testem szabad szárnyalását, mérhetetlenül becsapós, feltehetően ördögi találmány. Sosem tudom mikor vagyok fejjel lefelé, és mikor talpon. Nem tisztázott a fent és lent fogalma.

Mert teszem azt, ha éppen valamit lenyelek, testem a földgolyón való elhelyezkedése miatt vagy lenyelem azt a valamit, vagy éppen felnyelem.
Elképesztő, hogy a nehézségi erő a talajból áramlik kifelé, és a fejjel lefelé állapotában lenyelt akármi, azért nyelhető úgy fel, hogy közben le.
Különös.

Április 23. Kedd vagy Péntek, este 11:30

Most vagy a szédülésemtől, vagy a Bertától, de itt a fogadószobában mindig hol itt, hol ott, kidudorodik a fal.
Ezernyi repedés támad a dudorodás pillanatában a falakon, illetve a vakolaton, aztán mikor visszaereszkedik, a repedések eltűnnek, mintha sosem lettek volna, bár így, hogy végiggondolom, Berta arcán láttam ilyen számtalan repedésre emlékeztető ráncot… és amikor nevetett… hát az még rémálomnak is durva.
Az egész arca egy repedéstömeggé változott, amitől szinte elveszítette minden emberi arcra emlékeztető formáját, ha ugyan valaha is volt neki ilyenje. De még szerencse, hogy nagyon ritkán nevetett-, mondhatnám soha. És most már nem is nevet sohamár, akár a Poe Hollójában a beszárnyalt holló. Ha- ha!

Most kíváncsi vagyok, lészen é foganatja kitalációmnak, mert azt ötöltem ki, hogy a ház minden helységében kiakasztottam egy figyelmeztetést: senki emberfia ne motoszkáljon a szobákban ezentúl, mert engem- a tulajdonost- zavar. Most kíváncsian várom a motoszkálókat, mert jönnek és jönnek, és meglátják a kiírásomat, mit fognak erre lépni, mert megtiltom, egyenesen megtiltom, hogy kellemes elmélkedő nyugalmamat folyton megzavarják lidérces matatásaikkal.
Éjszaka a padló alól mindig megszólalnak azok a sziszegő- ingerült és türelmetlen hadaró hangok, amik mostanság minden éjszakámat tönkreteszik, és hiába figyelek, nem tudom megérteni mit mondanak, de tegnap óta olyan különös módon emelkedik helyenként a padló, mintha egy nagy lepke akarná magát kiszakítani a szőnyeg alól.
A távoli, fájdalmas kiáltásokban elvegyül egy francia gyermekdalocska, amit biztosan nem is ismerek, de mégis nagyon ismerősnek hat. Bár így esténként, amikor már a küszöbön kapar az éjszaka, nem is lehet megkülönböztetni igazán semmit, de semmit, és így, a fotelben üldögélve lassan én is láthatatlan leszek, mint a lőcsei fehér asszony. Ebben az a szerencsés, hogy az éjszakával érkező vendégeink sem tudják igazán hol vagyok, mert eggyé válok a falakkal és légzésem is megszűnik, belefolyok a szőnyeg mintáiba, és kívülállóként élvezem a színjátékot a makacsul gőzölgő sötétségben.
Ütni kezd egy távoli toronyóra, az az érzésem a vén, betemetett kútból jön a hang és az óra mutatója – merthogy egy kékes ködön keresztül biztosan látom-, emberi karokból van kikészítve, – ami rendkívül érdekes -, mert érzem, az egyik a Berta karja, a másik pedig az én kezem.

Május 4. Szerda 10:31

Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni.
Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad, ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt. Fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket, a szeretetet és a dolgok lényegét.

Berta már második napja kislányként át, meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén. Alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza. Vastag lábaival és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nyakát tekergeti és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban.
Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyából arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.

Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt később a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.
Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem, mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lényeges a dolog.

Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy. Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós- nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös leheletével, meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz- sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.
Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Így nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.

Ez a Szent Mihály éjszakája, valami megmagyarázhatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban megélénkül a kert, és én, csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kíváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket.
Most éppen legalább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mindegyikből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szerencsére bezárt ablakom felé, kezein az ujjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek.
Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.

Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy felgyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.
Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc, rozsdavörös- foszlott filcsapkában. És vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó.
Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori önmagam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.
Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne utálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.
Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim.
Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos- kapirgáló bal kéz, amit ma sem fogok beengedni.
Nem és nem.

Május 16. Péntek.

Csak ülök a szobámban, megszokott fotelemben, passzív szemlélőként figyelem a történéseket.
Napok óta rendkívüli tempóban működik az elmém, rengeteg emlékem jelenik meg a szoba légterében. Olyan apró emlékeim öltenek testet, hogy csak úgy csodálkozom.
Ahogy így elnézem őket, vad, keszekusza kavargásukban majd feldöntik a fotelemet, mind felém fordulva, mint egy unos unott vígjátékban.
Nekem magyarázzák a történteket, mintha én nem is hallottam volna soha ezekről, pedig bennem zajlottak hajdanán, ezek a dolgok, és nem másban.

Nem tudom kinek jó az, hogy újra végigélem ezeket a tulajdonképpen nem kellemes történeteket, de nagyon gyanakszom, Berta keze van a dologban, de, hogy legyen egy kis sikerélménye neki, úgy csinálok mintha nem is sejteném az igazat. A hecc kedvéért még azt is megjátszom, hogy időnként szánalmasan ijedezek.
A kertben, az ajtó mellett balra- ahonnan Bertát állítólag kihantolta a rendőrség, bár ma sem értem honnan veszik, hogy ott volt, – nem akar semmi megmaradni, akármit ültetek arra a földterületre, formálisan kiég.
Már a múltkor nekiálltam- úgymond- geológiai helyszíni vizsgálatot végezni a kritikus földterületen, de már az elején feltűnt, hogy a talaj képlékeny és forró.
A beleszúrt ültetőfám puha lett és jéghideg, ebből gondolom, Bertának mégis köze lehet hozzá.

Tegnap vettem észre először: az országúttól egyre távolodik a ház, mert mikor mászok fel a gazosban kígyózó köves úton a magas kőkerítés felé, sokkal tovább tart a séta, mint azelőtt. Nem is sejtem miként eshet meg, az egész épület mintha zsugorodna is, egyre ködszerűbb a látványa távolról nézve.
A kapuhoz vezető úton egyre több a sóhajtozó kő. Talán a mocsár miatt, gőzei már világos nappal is felkúsznak az árokparton, és fojtogatják a köveket, és a házban lakó emlékeket.

Június 7. kb.10 óra. este.

Mostanában úgy tűnik nekem, sokat alszom. Pontosabban nem igazán tudom mikor alszom és mikor vagyok ébren, bár meggyőződésem, hogy az alvó állapot és az ébrenlét csupán fikció, attól függ miben állapodik meg magával az ember.

Mert történetesen, ha például Bertával akarok találkozni, akkor a két vélt állapot közül azt választom, amelyikben Berta megjelenik. Hogy ezt az állapotot minek nevezem, ez az én olvasatomban teljesen mindegy. Nem tudom- mint mondom-, mikor alszom és mikor vagyok ébren, de nagyon nagy a gyanúm, most, hogy egyik variációmból Berta eltűnt, tartok tőle, hogy reményei szerint örökre, iszonyúan elmagányosodtam, mert hiánya semmivel de semmivel nem pótolható.

Azért minden reggel újra kezdeni, hogy konstatáljam, egy nappal öregebb lettem és még magányosabb, hát értelmetlen marhaság. Ezért aztán igyekszem abban az ébrenlétben időzni, amelyikben Berta megjelenhet, mert akkor tudok vele veszekedni, meg szenvedni a jelenlététől. Tudom őt cipelni a lelkem hátán, mert igazából imádom, és most, hogy mintha eltűnt volna, nem tudom hiányát elviselni.

Mostanában minden egyre szürkébb. A falitükör is megvakult, az ablaküvegeken állandósult a kaparászás és kopogás. Nem tudom mi az a furcsa vibrálás az egész ház légterében, de mindenütt egy hatalmas szú perceg, és a vendégszobából is ki- kijárkál egy hálóinges férfi, majd eltűnik az ebédlő falában.

Most abbahagyom az írást, mert valami felemeli a karomat, és megpróbálja a fejem alá hajtani, én meg hagyom, mert az az érzésem, Berta itt van, és ő viccel velem változatlanul.

 

 

 

 

 

Augusztus 12. Kb. 5 óra.

Sosem fogom igazán megérteni, hogy miért hiszik az emberek azt, ha valaki valamit ír, amikor rájön, akkor annak mindig kell mondanivalója legyen, okítson, vagy felhívja valamire a figyelmet, kényszerítse a tömegeket arra, hogy gondolkodás nélkül csinálja azt, amit állítólag önös érdekből kell. Így garantáltan az a többségi érdek érvényesül, amihez a többségnek semmi köze.

Tömegérdekekre hivatkozva egyéni érdekérvényesítés történik, és valószínű, ha valaki ezt észreveszi, akkor ellenségként el lesz parentálva. Nincs elmélet, amelyik felvállalná a köztudott, de mélyen elhallgatott igazságot, hogy igenis egyetlen fogyóeszköz létezik a világon: az EMBER, mert ismét össze kell spórolni egy tehén árát, újra meg kell venni,- megvéve egyben azt a rizikót, hogy újra megdögölhet.
Ez borzasztó.

Egy új ember esetében ezek a problémák gyakorlatilag nincsenek. E meggondolásból következik, hogy kizárólag embertenyészettel szabadna foglalkozni, ami nem problémás, bár 95%- értelmi szinten nem haladja meg a tehénét, és a természetes elhullás anyagilag nem tenné tönkre a tenyésztőt.

Érdemes e szokatlan, de őszinte és már- már szép elmefuttatást a hazudozáshoz szokott fejekkel végiggondolni.

Augusztus 22. este

Bosszantó, hogy a kúszónövények a kertben észrevették, hogy a padlástérben tevékenykedem, felkúsztak a ház falán, erővel be akarnak jönni az ablakon.
Annak ellenére, hogy a növénynek nincs szeme, érzem jeges tekintetét, rosszindulatú vizslatását, ahogy minden mozdulatomat figyeli, és ha kinyitnám az ablakot biztos bekúszna és megfojtana.

Gyanakszom, hogy Berta összeszövetkezett a kúszónövénnyel, mert másképp nem jutott volna hozzá az információhoz, mert az ablaküvegemen előforduló koppanások és kaparászások arra engednek következtetni, hogy Berta kavicsokkal próbálja bedobni az üvegemet, hogy az indák be tudjanak hatolni a szobámba és engem el tudjanak pusztítani.
De sebaj, mert résen vagyok.

A rendőrség már végre abbahagyta az örökös kérdezősködést, mert nem látják a Bertát, amikor itt vannak Berta piszok módon csak ül tolókocsijában és hallgat, a szemük előtt fel- le kocsikázik, élvezi, hogy nem látják. Én több ízben célzást tettem erre a csúnya tényre, de minden alkalommal olyan furcsán néztek rám, jobbnak láttam a továbbiakban Bertának erről a csalásáról hallgatni.
Berta felnőtt ember, lehetetlen viselkedéséért én nem vállalok felelősséget.

Nagyon élvezem, hogy itt a toronyban nem hullámzik időnként a padló, a szalonban ez a tünet nagyon zavart.
Ahogy közeledik az éjszaka, az egyre sűrűsödő csillagfényben határozottan kezd kirajzolódni az ágyam szélén ülő, és engem váró idős, kövér hölgy, aki majd belémlép álmomban, mert a hölgy valójában az én álmom. Bennem lakik, csak így napközben ki szokott lépni belőlem, folytonos belémzártsága nem tesz jót neki. Ez ellen természetesen nem emeltem kifogást.

Az a ronda kúszónövény a sötétség megérkezésével egyre agresszívebben kapirgálja az ablakomat, újonnan még tüskéket is növesztett új hajtásaira, ami rám nézve és az ő szándékait gyanítva nem jelenthet semmi jót.

 

Augusztus 30. este.

Franz Kafka írta valahol: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem.
Hát igen.

Egy már eltávozott barátom meggyőződéssel állította, ha valaki valamiről beszélni akar, azt mondja. Ha valamiről nem szól és kérdezel, hazudni fog.
Így leszel te félretájékozott, őt pedig belekényszerítetted egy hazugságba, holott nem is akart hazudni.

A kérdések természete igen különös. Vagy nincs válasz, vagy félreérthető a válasz, vagy a kérdés kérdést szül, vagy belédfolytódik a kérdés. Kérdezni csak olyasmit szabad, amire a kapott válasz azért mindegy, mert kérdésednek eleve nem volt súlya. Akkor meg minek egyáltalán bármit is kérdezni?

Vannak kérdések, amire a válasz vagy csak igen, vagy csak nem.
Loptál kabátot? Tolvaj: nem. Vétlen: nem.
Tehát a kérdések tekintélyes halmaza eleve felesleges.

Az egyetlen értelmes kérdésfajta a ˝Költői kérdés˝. Ezekre az irodalom szabályai szerint eleve nem vár senki választ.

Az utóbbi napokban már napközben is látom- mégha rövid időre is- az ezüsthidat. Fehér szárnyak tartják a levegőben, és minden alkalommal közelebb és közelebb kerül az ablakomhoz. Egy emberalak is áll a hídon jobb kezével a karfára támaszkodva, és mozdulatlanul figyel az ablakom felé, de nem tudom felismerni. Úgy érzem, hogyha a híd pereme egyszer eléri az ablakpárkányomat, fel kell lépnem rá és el kell indulnom rajta.

Az Einstein féle relativitás valamelyest közelít a téma lényegéhez, még, ha nem is erre gondolt. Az öregúr megsejtett abból a tényből valamit, hogy minden relatív, csak azt felejtette el, hogy relatív igazságokat nem lehet az általunk ismert szó és fogalomkészlettel megérteni, egy relatív kapacitással bíró agyberendezéssel, ami a hihetően sokkal magasabbrendű létező agyakhoz mérten relatíve használható.
Mert teszem azt: Most eszem valamit, én úgy érzékelem: most volt, de ez csak relatíve lehet igaz, mert lehet, ezt más időben tettem, csak én érzékeltem rosszul, mert az idő is relatíve létezik, mert nem létező fogalom.

Az ember időben és térben kallódva van – legalább is úgy hiszi -, bebeszél magának kapaszkodókat, mert bizonytalan, és úgy fél attól, amit valóságnak nevez, hogy az borzasztó. Nem meri bevallani önmagának, hogy minden cselekedete kényszercselekvés, önző fontoskodás, önmaga fontosságának folytonos bizonygatása, közben elszáll az idő, és oly jelentéktelenné válik miközben eltűnik, mint a hajnali köd.
Csak arra mer figyelni, amire gyávasága engedi. Hát ennyit a főemlősről.

Tegnap éjjel arra ébredtem, hogy a padlásszobámba vezető lépcső kékes fényben ragyog. Lassan elváltak a falra simuló árnyékok és felfelé indultak a szobám ajtaja felé. Arcuk elmosódott volt, nem sikerült egyiket sem felismernem, bár az, akinek nem voltak lábai, emlékeztetett Berta nővérére.
Igen rossz érzés támadt bennem, úgy tűnt gonosz szándékkal közelítenek, az volt a szerencsém, hogy az alacsony kövér hölgy már nem volt bennem, egy ugrással az ajtónál termett és bezárta.

Ez jó kis figyelmeztetés volt számomra, hogy a másik dimenzió rosszindulatú lakóival is számolnom kell a jövőt illetően, mert lehet, Berta intézkedett valamit, hogy megbosszulja rajtam valami sérelmét. Elképesztő, hogy mit nem enged meg magának. Gondolom szeretné, ha valahogy saját dimenziójába tudna átrángatni, mert ott újra teljesen ki tudná szolgáltatni magát velem, amire ezek szerint ott nincs jelentkező. Ezen persze nem csodálkozom, mert nagyon rossz a természete.

A Holtak Könyvéről próbáltam gondolkodni, de változatlanul nem vagyok tőle elájulva. Az emberiség folyton- folyvást kutatgat, keresi a hogyan tovább mibenlétét, az olvasó egészen összezavarodik a végén és még abban sem fog hinni, amiben szeretett volna. Az ámító és önámító ezrek mázsaszámra összeírtak hetet havat, már agyonijesztgették önmagukat és másokat, de a káosz- az maradt.
Az említett könyv azt mondja- ami fent van, az van lent, és fordítva. Hát ez gyönyörű. Az ember ezek szerint oda- vissza halogat az idők végezetéig, vagy amíg a folytonos súrlódástól el nem kopik. Izgalmas kilátás a jövőre nézve.

Berta például a rendőrség szerint nem él, én ugyanakkor és ugyanúgy élek és lakom vele, mint azelőtt. Azért, mert ők Bertát képtelenek érzékelni, arról én nem tehetek.

Lehetségesnek tartom, több dimenzió létezik, amik átjárhatók. A mindenkori személytől függ, ebből a jövés- menésből mit vesz észre. Azt már megfigyeltem, egyik síkban létezve, csak a következő síkot lehet kommunikálni, az azt követőt nem.
Ezért van az, hogy a régen eltávozottal nem találkozunk. Minden síkban él az ember, ezért a halál kitaláció. Hogy kinek lehet érdeke ilyeneket hirdetni, ezt el sem tudom képzelni. Mindig tőled függ, hogy kiket és mennyi időre engedsz magadhoz közel. Sok esetben, még akkor sem tudsz egyedül maradni, ha akarsz, mert a múltnak mondott síkról folyton felböffen valaki, aki igényli társaságodat. Ez gyakran kivédhetetlen.

Augusztus 22. éjjel.

Meglehetősen rossz napom van, ezek a frontok úgy látszik egyre inkább igénybe vesznek. Csak fekszem hanyatt az ágyamon, nézek fel a csillagos nyári égre, és nem jut eszembe semmi. Egy ilyen éjszakai kert a maga mozdulatlanságában egy megnyugtató állandóságot áraszt, valamit megsejt az ember a végtelen fogalmából, és önnön múlandóságából. A bokrok között, és a fák koronáinak vaksötétjében hallani a kerti manók és koboldok folytonos matatását, ha kinézek az ablakon, a holdsütötte kavicsos sétautakon látom felvillanni a múlt idő sétálgató, kusza emlékeit.

A deszkafalban munkáló kaparó neszek mostanára megritkultak, mert kis lyukak támadtak a folyamatos kaparás következtében, és egyre sűrűbben tűntek fel figyelő szemek, amik rezdülésmentesen engem figyelnek- meredten bámulnak órák hosszat. Amíg meg nem szokom, addig bizony zavar.

Gondoltam rá, valamivel betömöm a lyukakat, de lefogadom újra kikaparják, és kezdődik minden elölről.
Ez ügyben már konzultáltam az idős hölggyel, megkértem, hívjon segítségül néhány álmomat és közöse oldják meg valahogy ezt a nyomasztó problémámat.

A minap hallottam, Angliában annyi a kísértet, hogy világos nappal is járnak az utcán. Ott a dimenziók közötti fal nagyon vékony lehet, és az átjárás nagyon könnyű.
Foglalkoztat a gondolat, hogy odautazom mert könnyen előfordulhat- Bertával összefutok az utcán és meghívom egy kéthetes nyaralásra Angolországba.
Majd ha a házban összefutunk, meg is kérdezem tőle, lenne- e hozzá kedve.

Legolcsóbb, ha az ezüsthídon sétálok át, de nem tudom hova vezet, meg valószínű, Bertát fel sem engedné.

De most már megpróbálok aludni, késő éjszaka lehet, az öreg hölgy már kétszer szólt, hogy miattam nem tudnak álmaim belőlem kijönni és ebből még botrány is lehet.

Szeptember 3. Délután 6. óra.

Megint megkeresett egy régi sérelem, az a megbántódottságtömeg, ami bennem él, az idő múlásával mit sem csökken.
Megjelentek a történet hajdani szereplői, újra feltámadt a vita, én a mai fejemmel érveltem és dühöngtem, alaposan beolvastam nekik, elküldve őket a fenébe. Ugyanakkor tudom, az ügy szereplői már nem is élnek, teljesen értelmetlen részemről ez a szimultán, semmin nem változtathatok, de rendszeresen jönnek életem feldolgozhatatlan apró sérelmeinek szereplői, és kezdődik a parttalan vita.

Még jobban irritál a tudat, hogy már értelmetlen történések így fel tudnak izgatni. Borzasztó terhes a múlt egy része miatt furdaló lelkiismeret, nem tudom utólag rendezni az ügyeket.
Átkozottul nehéz.
Lélekgyógyászhoz fordulni… aki rendszerint kollégáit nyaggatja saját rendezetlen ügyei miatt… csak a pénzt viszi el, ráadásul, ami esetemben tanácsolható, azt én nála jobban tudom-, ismervén magamat. Akkor meg minek.

Így, tulajdonképpen folyamatosan élek a másik dimenzióbeni ismerőseimmel is, teljesebbé téve jelen síkomban művelt tartózkodásomat.

Nem szerencsés, ha a déli harangszó megzavarja elmélkedésemet. Nagyon beletaszít a mába és a mostba, amire úgy igazán nem is vagyok kíváncsi, mert számomra a most csak egy színpad, ahol játszódnak folyamatos színielőadásaim, ami valójában nem más, mint az életem.
Ha végiggondolom ezeket a síkokat és élettereket, azt kell mondanom- különös.

 

 

 

 

Talán Szeptember 9. vagy hét, óra 28 perc

Ma csendben leereszkedtem a lépcsőfeljárómon, és kiosontam a kertbe.
Sikerült úgy megoldanom, hogy Berta ne vegye észre- gondolom alhatott, ezidőtájt le szokott dőlni. A gondozatlan, szinte tobzódó kert minden növénye, bokra és fája egymásbanőtt, jószerivel még a fény sem tudott behatolni a levelek sűrű erdejébe. A gyökerek között kígyózó, murvával felszórt kerti utacskák szinte alagútként hatottak a felettük összeérő lombsátor alatt.

Jól éreztem magam, már nagyon régen nem mozdultam ki szobámból. A hátsó bejárat melletti fűágyást gondosan elkerültem, gyanítom most is puha ott a föld és forró a talaj, és most is hallani a mélyből jövő harangszót.

Ablakom alatt furcsa kis lábnyomokat őrzött meg a sár, valószínű, a kertben lakó különös élőlények szívesen felmásztak volna ablakomhoz, de nem tudtak felnézni.
Felismertem azt a tavacskához vezető csapást is, ahol a múltkor elémugrott a félhomályból egy visszataszító, csúf kis emberke, aki mielőtt elkaphatott volna, füstölgő lávacsomóvá változott. Még ma is az az érzésem, valakinek lelkével találkoztam.
Azért, jó dolog, ha van egy kert.

Hallottam, van objektív és szubjektív életérzés. Na ez engem nem is bánt, de nem tudom megérteni ezt a szelekciót. Szerintem csak életérzés van, ami halálunk, illetve dimenzióváltásunk pillanatában megszűnik. Továbblépve ott feltehetően egy életérzéshez hasonló valamit fogunk érezni, amit majd ott nevesítünk, de erre majd ott lesz időnk. Az, hogy egy életérzés mikor objektív vagy szubjektív, egyéni megítélés kérdése.

Szeptember 15. Éjjel.

A minap a házsongárdi temetőben sétáltak gondolataim.
Lépdeltem a bedőlt, vén sírok erdejében, felettem susogtak a kortalan fák lombjai, akik évszázadok alatt végignéztek megszámlálhatatlan temetést és gyászt.

A kert mérhetetlen nyugalma elsodort. Egy halk fuvallat megnyitotta a sírhantokat, sorra bukkantak fel a hajdan eltemetettek, a fénytől hunyorgó szemgödrök lassan fordultak az ég felé. A csendet csak egy rigó láthatatlan éneke, és a gazos sírközökben végiglibbenő angyal áldást osztó keze bolygatta meg. Csendesen kezdett ringatni a temető földszaga, és hiába próbáltam jelezni jelenlétemet, nem látott senki.

Pedig szerettem volna beszélni közülük valakivel, mert ahány sírdomb, annyi emberi történet, én meg kizárólag a sajátomat ismerem.

De talán jobb is így, mert ha kisül, hogy ők kívánkoznak vissza az én dimenziómba, vagy én akarnék az általuk lakottba átköltözni, csak megkeserítené jelen létemet.

Nem tudom miért- miért nem, de akármin gondolkodom, valahol az elmúlás körül kötök ki. Ha valaki mindig az elmúláson lovagol, azt mondják rá: depressziós. Ha viszont sosem foglalkozik a témával, akkor hülye, akit teljesen váratlanul ér ha mennie kell.

A távozás kötelező gyakorlata a kezdetektől benne van a pakliban, természetes, hogy a halandót ugyanúgy foglalkoztatja, mint az élet. A halál az élet gyakorlatához tartozó fontos epizód, súlya azonos az életével.

Aki viszont a létezésnek ezt a fontos motívumát ijesztgetésnek éli meg, valami rémisztő különlegességnek, az vessen magára.

Végső fokon az irrealitás is a realitásnak egyik lehetséges formája, arról nem is szólva, ki meri megítélni melyik a helyes.

MÁRCIUS 11. Szürkület.

Elhatároztam, az embereken fogok gondolkodni. Teljesnek érzem a tényt, hogy a saját fajtámon időzzek.
Van egy szűk réteg, aki önmagában kételkedve világraszóló dolgokat fedez fel, vagy emberek millióit menti meg akármitől, műveket alkot, az emberi értelem legfelső fokán időzik, rémüldözve-mihez mert hozzányúlni, gyengének érezve, esetlegesnek gondolva munkáját önmagában sodródik, tönkreteszi zavartságában minden percét.

A többség viszont sem disztingválni, sem moralizálni nem tud, szülei -gondolom szeretetből – nem tanították meg ezekre az önmérgező, életpusztító szokásokra a kedvenc csemetét, nem is szorong, nincsenek nyomasztó álmai, nem magas a vérnyomása, és ha mégis, akkor a zabálástól és ivástól. De ezt a problémát is úgy éli meg: lám micsoda férfi vagyok, egymagam annyit eszem-iszom, mint hat más. Ez a fajta könnyen felismerhető, mert csak úgy fröcsköl belőle a magabiztosság és öntudat. Haragudni rájuk persze igazságtalan lenne, mert ha teszem azt, egy intelligens ember tenne így, az más, az pontosan tudja mit művel, de az előbb említett fajta meg van győződve arról, tökéletesen teljesít.

A gyermeki ártatlanság állapota, viszonzásképpen egy infantilis-eufórikus állapotot garantál a primitív alany közérzetéhez, amire vágyik a bölcs, de értelme miatt nem képes még megközelíteni sem. Persze a gyermeki ártatlanság állapota bizonyos koron túl társadalomra ártalmas, vad hülyeségnek is nevezhető, aminek szépséghibája, hogy nem gyógyítható.

Ha belegondolok nevetnem kell, bár ez a nevetés inkább a kétségbeesés hangja, egy minimum mefisztói hangorkán. A katasztrófa az, hogy a tömegek csak a hülyeséget képesek igazán érzékelni, azt megérteni nem kunszt, így nem támad bennük kisebbségi érzés, ami rendszerint gyűlöletet szül. Ez az egész egy végtelenített halálos tangó, ahol a zenekar maradhat csak talpon.

De sebaj! A zene szól, a párocskák ropják, kellő távolságból nézve úgy sem látszik, hogy nincs mosoly az arcukon.
Különös…

 

 

 

 

 

MÁRCIUS 22. 17 óra zulu.

A születésszabályozásnál mondvacsináltabb dolog kevés van az okoskodó emberiség történetében. Beszélik, alanyi jogon ezt vagy azt teheted, emberi jogaid is vannak, hosszan tudják sorolni azok micsodák, ezek acsodák, ésatöbbi.

Kezdem ott, ha az embernek önrendelkezési joga lenne, már fogamzása után eldönthetné meg akar é születni. Nem dönthet, mert ravasz módon nem ismertetik vele a menüt. Ha megszületett, eszi-nem eszi nem kap mást.

Aztán végigbukdácsol a gyermekkornak nevezett rázós, és jogmentes időszakán, belecsúszva a várva várt felnőttkorba, ahol szerzi a tapasztalatokat, ami röviden azt jelenti, ráeszmél, minden tanultaknak az ellenkezője igaz, vagy még az sem.

Halálra fontoskodja magát, megmondja mikor és ki, hol és kinek lehet megszületni, hivatkozik Istenre, tisztességre, és soha be nem tartott fogalmakra, közben időt szakítva bokros teendői tengerében, rendez egy háborúnak nevezett össznépi őrületet, a végén az egészet elitélik, majd kezdik elölről.

Mi ez, ha nem egy intenzív születésszabályozás? Hát nincs igazam?

Egyre inkább eluralkodik rajtam a meggyőződés, miszerint a legelfogadhatóbb létállapot, ha az ember béka. Rengeteg gondtól megkímél, nincs szemelőtt, és földközeli állapota miatt látótávolsága rövid, aminek előnyei számomra vonzók.

Most abbahagyom az írást, úgy érzem Berta valamiben mesterkedik, jó lenne, ha támadása nem érne váratlanul.

 

 

 

 

 

 

 

MÁRCIUS 34. 9 óra.

Az ablaknál üldögélek, nézem a kerten az egyre jobban terjeszkedő éjszakát, olyan, mint egy sűrű, alattomos füst, ami vastagszik és terjed, láthatatlanná varázsolva mindent, ami érzékelhetően volt, és már csak emlékeimben van. A hitt valóság virtuálissá válik, valami kezdődik, ami megfoghatatlan, de valóságos, ami elbizonytalanít.

A fény hiánya csak szorongó és esetleges-kiszolgáltatott érzeteket kelt, bebizonyítva az élőnek, a fényes nappal magabiztos hite merő ostobaság. Csak kiszolgáltatottan időzöm a hallható semmiben aggódva és védtelenül, fázó lélekkel-egyedül.

Minden életem testem beszorulva, mellemben összezsugorodva, agyamban döngicsél, vacogva igyekszik önmagát meggyőzni-minden rendben van, létem nem tartozéka a külvilágnak, környezettől függetlenül létezem. Összes érzékszervemet bezárva, szigorúan kirekesztve mindent, befelé fordulva vagyok.

A sötétben fontossá válik, ami nappal nem tűnik annak, a lélek tapogatózói érzékelni kezdenek mindent, ami fényben érzékelhetetlen. A feltámadt emlékek és gondolatok úgy változtatnak embert, mint kertet a sötétség. Éjszaka az ember képes reálisan megélni és megítélni önnön cselekvőképtelen, kis intenzitású fontosságának alacsony szintjét, valódi jelentéktelenségét, komikumba fúló önámításainak szánalmasan gyerekes koreográfiáját, amit nappal hittel táncol, éjszaka meg nem is igazán érti, miért is tette ezt.

Minden nappal hibázom, és minden éjszaka belátom, ez vég nélkül folytatódik, addig, amíg egyszercsak nem jön többé a fény.
Most elérte az éjszaka ablakpárkányomat, okosan teszem, ha behúzom függönyömet, mert az ablaküvegekre kivetődnek a bennem kavargó emlékek képei, de, hogy még végig is nézzem ezeket, ez nekem már sok.

 

 

 

 

 

MÁRCIUS idusa, megint este.

Ma jó hangulatban vagyok. Ezt ötvenháromszor leírtam egy papírra és kiakasztottam a falra, hogy mindig lássam, nehogy megfeledkezzem róla.
Ehhez az állapotomhoz csak azokat az álmaimat engedem ki magamból, akik nem gátolnak törekvésemben. Jól meg is vannak lepve, de nem erőszakoskodnak, és ez már siker. Optimista szemléletgyakorlatokat kéne végeznem, csak az a nehézség- nem tudom, hogy kell, azt sem tudom mik azok.

A házat és a falakat behálózó kúszóindák sziszegése felfogható baráti közeledésnek is, jeges tekintetük lehet nem is jeges, csupán az erős érdeklődés kiváltotta koncentráció szüleménye. A deszkafal résein bámuló szemek azért tünhetnek merevnek, mert sosem pislognak, talán nincs szemhéjuk, én meg hibásan értékeltem a látványt. Minden lehet.

Holnaptól Brontét fogok olvasni, már elhatároztam, hogy a hangafű a viharban nem is olyan barátságtalan, a halott feleség kísértete nem is zavaró -pedig elég őrület- a férfiszereplők esetében azért be kell látnom, nyomasztóan jegeslelkű, mániákus és gonosz alakok, akik számára nincs kiút. A szorongató reményvesztettség hatalmas marka úgy szorít tájat és torkot, hogy még a sors is meghátrál, csak a jeges szó az, amit nem ennyiszer-de többszázszor lehetne elismételni egymás után.

Érzésem szerint most kezd a falon átszivárogni valami dermesztő, és az indák sziszegése is felerősödött. Még szerencse, hogy az idős hölgy már megérkezett.

 

 

 

 

AUGUSZTUS 4. éjjel.

Az, hogy a társadalom férfiakból és nőkből áll, ez a tény mindig is biztosította azt a megosztottságot, ami nélkül nem menne semmi.
Ez egy olyan állapot, ami fontos és elkerülhetetlen, mivel a két tábor bővelkedik rossz filozófiával közelítő alanyokkal, így a megoldhatóság réme nem fenyeget.

Kezdem a férfiakkal: A férfi fogalma nem a nemiszerv függvénye, nem a fizikai erőfölény megléte, nem a hangmélység és szőrzet ténye, és nem a szentül hitt tévedhetetlenség.
A férfiség lelki tulajdonság, belső tartásában nyilvánul meg többek között.

A nők: Sokan nemiségükkel akarnak hatni, mellőzve az érzelmi és értelmi ráhatás fontosságát, emancipációs törekvéseikkel adoptálnak csúnya és előnytelen férfiszokásokat, és elvárják, hogy tenyerükön hordozzák őket. Egy normális emberi együttlétben fel sem merülhet az alárendeltség kérdése. Ahol mindkét fél fenntartja a tévedés jogát, és nem elnyomni, de kiegészíteni akarják egymást, az az ideális együttlét.

Bertával jókat szoktunk ezen vitatkozni, mert ő hibáit nagyvonalúan elnézi, bezzeg az enyéimet tudomásulvenni már nincs energiája. Ez a Berta mindig következetlen, de igazságtalan.
Különös.

 

 

 

 

 

SZEPTEMBER 8. 19 óra.

Arra gondoltam a minap, mi könnyebb. Hülyének hülyeségeket írni, vagy hülyeséget írni okosnak.

Egy igazi hülye ember nem valószínű, hogy okos dolgot tud írni, de ha merő véletlenségből sikeredne, elveszítené olvasótáborát, ami számára egyenlő a halállal, mert tábora hülyének minősítené.

Ha viszont egy okos ember véletlenül-vagy szándékkal-hülyéskedik, az nem kerül utcára, de megnyeri a hülyék olvasótáborát is, ami nem nagy érdem egy okosnak, de megélhetést biztosít. A hülyék hátránya ott van, hogy egy okos mindig tud hülyeséget írni, egy hülye soha nem tud okosat.

A legokosabb ellenben onnan ismerszik fel, hogy soha nem ír semmit. Külön kategória az okoskodó. Ez a veszedelmes. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem írok én semmi mást a naplómon kívül, mert a napló egy személyes iromány, ami messzemenően hozzám és nekem szól, mondhatnám az intimitás szintjén velem beszélget bármikor fellapozom.

Amúgy írni végtelenül könnyű, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor tudomásul veszem, mindegy, hogy mit ír az ember, nem érdekel senkit, olyan ez mint az éneklés, mindenkit a saját hangja érdekel, és maga felett csak a többiek jelenléte miatt értékel.

Tehát mondhatom azt, hogy sem írni, sem énekelni nem érdemes.
Ha az emberek ezeket a faktumokat betartanák, minden szinten érvényesülne a gyógyító csend.

 

 

 

 

 

 

ÁPRILIS 5. 9 óra.

A Szentbertalan éj, mint katasztrófa vonult be a történelembe. Azt gondolom, abban a pár órában nem volt kifizetődő hugenottának lenni. Mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Hát lehet.

Bár a ˝Hosszú kések éjszakája˝, ha eszembejut, nem vagyok biztos benne, hogy ez a feltételezés igaz. Ezek az irtogató kirohanások kardinális baromságok, amikről higgadtan nem is lehet szólni. Mert miről is van szó.

Az értelmetlenül és gyorsan múló élet kiszínezéséről. Fontosnak kikiáltott, elvi meggyőződésektől átszőtt gyermekségek miatt elkezdenek vadul fontoskodni, a végén hinni kezdik, elhitetik másokkal is, és a leggusztustalanabb módon véghezvisznek olyan tetteket, amikről lehiggadásukat követően beismerik, nem volt semmi értelme. Ezek, az egyház által megszentelt fegyverekkel mindent elkövetnek, amit Isten tilt, de nevében viszik véghez, ami különösen gusztustalan, mármint Istennel adoptáltatni saját ocsmányságukat.

A hit különös dolog, van saját természetrajza. Minden ideológiához lehet hitet igazítani, mert anyaga valami gumi, elméletekre húzható, a tömegek számára érthető és emészthetővé válik, ami moralizálást nem igényel, sőt, mint végrehajtandó hőstett elismerendő.
A hőstett-mint cselekvés, a győztes számára az, a vesztes megítélésében tömeggyilkos tett. A hős kétarcúsága tény, minden hősnek kikiáltott személy esetleges. Életet elvenni nem kunszt, adni igen. Ezért jobb, ha egy hős mélyen hallgat.

 

 

 

 

JÚNIUS 2. 11-óra.

Gondoltam rá, Júniusban fogok írni, mert ez a hónap számomra a legelfogadhatóbb, jobban járok, ha mindig ebben a hónapban írom a naplót. Én kizárólag egyhónapos naptáram szerint dolgozom. Sok téma jut eszembe-de nem írom őket le, mert így még véletlenül sem tudja meg senki, mikor-mire gondolok. Ebben a rosszindulatú világban ez nagyon okos.

Ha fekszem az ágyamon, mindig megjelenik a szemközti falon egy fényes pont, amit merően nézek. Nem tudom honnan, de pontosan tudom, ez a pont mindig egy kicsit nagyobb. Ha elér egy bizonyos átmérőt, fel kell kelnem és be kell lépnem ebbe a fényes körbe -ami gondolom egy alagútféle lehet- és ebből a dimenzióból örökre távozom. A látványból tudom érzékelni időm múlását, mert az idő kitalációjából engem csak és kizárólag az én időm érdekel, mert más ideje a más dolga, miért én figyeljem.
Hát nincs igazam?

Sokat gondolok Algernonra a fehér egérre.
Milyen elképesztően okos lett fajtársaihoz képest, milyen nagyszerűen tündökölt, és belepusztult. Igazán megrázott ennek a kedves állatkának a története, elhatároztam, nagyon oda fogok figyelni magamra, nehogy én is úgy végezzem, mint ő.

Bertának óriási szerencséje van, őt nem fenyegeti semmiféle veszély. Berta egész életében olyan buta volt, mint egy kőszobor feneke, ő agyilag inkább egy egysejtűre -mint emberre- emlékeztet. Ha ez eszembe jut, képes vagyok érzékelni állapotom előnyét.