Henrik titkos naplója 26.-51.


JÚNIUS 3. 22-óra.


A visszatérő gondolatok természetrajzáról már több ízben akartam magammal értekezni, de sokszor elnapoltam az időpontot, mert nem mindig, és nem mindenkor lehet valamiről elmélkedni. A visszatérő gondolatok behálózzák az ember életét, korral számuk egyre gyarapszik, és lassan de biztosan megmérgezik a halandó életét.


Ezek a gondolatok feltehetően azért keltődhetnek, mert valójában feldolgozhatatlan történések következményei, amiből egyre több van, mert egyre több megválaszolhatatlan esemény vesz körül és fojtogat.


Ezek közé a gondolatok közé sorolom azokat is, amik a bennem nem teljesült vágyak gondolatai, amik sokszor már csak homályos és töredezett maradványok, de annyi erejük még van, hogy állandóan élve tartsák a rossz érzéseket, amik valóban bennem élnek.


A kellemes gondolatok szintén létező valamik, de ezeket úgy kell erőszakkal felidézni, csak akkor válnak visszatérő gondolatokká, mert csak a rosszak jönnek maguktól.


Ezek a visszatérők egyre sűrűsödő szövevénye egyre több és több időt vesz el életemből, és ha az ébrenléti időm rövidnek bizonyul, hát befurakszanak álmaimba is.
Lehet ellenük szándékos elterelő gondolatokat csinálni, de nem sok eredménye van, mert szándékosak, azok meg önálló életüknél fogva spontán méregbombák.


Pszichológushoz azért nem érdemes fordulni, mert meghallgat, összeszámolja az én visszatérő gondolataimat, összeveti a saját visszatérő gondolatainak számával, és ha az enyém több, akkor betegnek nyilvánít.
Semmit nem képesek értelemszerűen, világosan és egységesen megmagyarázni, ki-ki belátása szerint következmények nélkül tévedhet, ezért tartom ezt a foglalkozást a meteorológiával azonos szintű, veszélytelen szakmának.


JÚNIUS 23. Sötétedés után.


Az írás, egy fura dolog.
Az ember agyszüleményeinek egy olyan egyezményes jelekből álló kivetítési rendszere, amit az olvasni tudó személy mások által is hallható szöveggé tud átfordítani.


Így válik hallhatóvá az, amire gondol. Az egésznek nagy előnye, hogy a gondolt, de le nem írt érzések soha nem fordíthatók hallható szöveggé.


Az igaz gondolatok, valahol a leírt szöveg, és a le nem írtak között lapulnak, ezt hívják köznyelven ˝Sorok között olvasni˝-tudásnak. Ezt az olvasásmódot nem tanítják iskolában, mert nem tanítható, és akik tanítanak olvasni, azok sem tudják.


Egyáltalán úgy hiszem, aki tud valamit -és az illető valódi- az nem mer tanítani. Akik mernek, azoknak többnyire papírjuk van erről, de semmi több. A baj az, hogy akinek van papírja az rendszerint szentül hiszi, hogy ért is ahhoz, amit csinál.


Így aztán gyártódnak a papírral bíró oktatók és gyártják a papír nélküli laposaknak a papírt, minek végeredménye az, hogy őrjöngő papírfelhőkben fuldoklik az egész emberiség, és már senki nem is emlékszik rá, hogy alapvetően miről is volt szó.


Kitalálták a helyesírást, a szövegszerkesztést, a szóhasználati helyességet, a piszkozat és nyomdakész szöveg ismérveit, ami azonos formára tapossa a spontán keltődő gondolatokat -a formára nyomorgatott olvasók számára-, és ha ilyen nehezítések, körmönfontolgatások ellenére még valaki őszintének ható gondolatokat le tud írni, hát az egy zseni.


Ezért aztán én csak írok, nem mérlegelek, javítgatok, nem sterilizálok, és aki nem ért egyet az itt leírt gondolataimmal, hát majd leírja a sajátjait.

Az egészet valaki vagy látja, vagy nem. De ha a részletek precíz halmazából kívánja meglátni az egészet, az egy iskolai dolgozat elvárásaival mér.
Szíve joga, de esküszöm nem irigylem.


JÚNIUS 1. Este.


Már többször gondoltam az elhivatottság fogalmára, de igazából és egyértelműen sosem tudtam hova tenni.
Elhivatott lehet valaki, aki mondjuk jól tud hegedülni és kétbalkezes fajta lévén minden másban kudarcot vall, így a könnyebb ellenállás felé mozdul el -ösztönös önvédelemből-önbizalomnövesztő ideológiákkal bábozza be magát, amitől egy társadalom felé szóló pajzsot is remél, és ebben a védettnek hitt intim közegben építgeti saját emlékművét.


Kétségtelen, ez egy felépített élet művi formája, ami tulajdonképpen működik. Van, aki sikknek éli meg az elhivatottság létét, kitalál magának egy témakört, és annyit hiteget másokat az ő elhivatott voltáról, hogy a végén ő is elhiszi. Ez a háttérhiányos állapot is elhitethető, tehát jó. Vannak mélyen és őszintén elhivatott személyek, ezekből lesznek például a szentek, a hősöket azért nem sorolom ide, mert azok egy élethelyzetet kapnak a nyakukba, és nem képesek kikeveredni belőle-csak holtan.


Visszatérve a szentek ügyére, egy ilyen ember orvosi megítélésében feltétlenül terhelt, már csak kóros és követhetetlen idealizmusa miatt is.


Minden emberben megvan a jó és a rossz. Ha egyik vagy másik mértéktelenül jelen van, a Pandora szelence effektus lép fel, ami egy túlzott kiáramlást eredményez, ami csak bajt szül. Egy szent alkatnak a kiáramoltató berendezése romlik el. Nagy jóságában össztársadalmi öldökléseket is képes kiváltani, fel sem merül benne, hogy az egész katasztrófa kiváltója egész egyszerűen ő volt.


Ha az öldöklést követően a lenyugodott tömeg rájön, hogy a történteknek ki is a kiváltó oka, akkor a szentjelöltet kíméletlenül kiirtják.


Na ezek a póruljárt túlműködők válnak vértanúkká, és kit mennyire otrombán pusztítottak el, ennek megfelelően válik nagy, közepes és kis vértanúvá.
Azt gondolom, a legokosabb, ha az ember nem elhivatott.


Éppen ezt tárgyaltam a bennem lakó öreg dámával, mert Berta jutott eszembe, aki mindig be akarta mesélni nekem, hogy ő nagyon elhivatott, csak azt nem volt hajlandó elárulni miben, mert azt mondta, ha van egy csepp eszem, akkor ezt magamtól is észreveszem. Ez az érvelés nagyon jellemző rá.


Bár ha meggondolom, már pedig miért ne gondolnám meg, ha a Berta tényleg elhivatott lenne, és mondjuk egy olyan vég állna neki, mint egy átlagos szentnek, hát megszabadulhatnék tőle, használhatnám a tolókocsiját, és megszűnnének üldöztetéseim.


Viszont az is igaz, hogy már nagyon megszoktam, hogy van. Borzasztó magányos lennék nélküle, amit viszont nem kívánok magamnak. Ezek számomra megoldhatatlannak tűnő problémák, amiből mindössze annyi tanulságot tudok leszűrni, hogy nagyon nehéz egy elhivatott asszonyszemély férjének lenni. Hiszek abban, hogyha az ember nem kellő racionalitással és alázattal áll hozzá dolgokhoz, az nem más, mint annak a jele, hogy fél. Fél észrevenni önnön jelentéktelen és sebesen múló voltát, harsányan fontoskodva zajong, úgy viselkedik, mint az éjszakai erdőben sétáló akárki, aki félelmében harsányan énekel, azért ordítva, mert ha normális hangerővel teszi, beremeg a hangja.


Ebben úgy érzem igaza lehet az öreg hölgynek, továbbá abban is, hogy meg kell nézni egy régi filmhiradót, ahol hullámzó-lelkes tömegek közepette vonul a díszruhás-tollforgós, kardos elit, öntudatosan, joviálisan, hatalmuk, fontosságuk tudatában megfeneklődve, a tömeg és köztük ma már csak annyi a különbség, hogy a tömegeket már akkor elfelejtették, őket pedig azóta.


Mai szemmel nézve csupa megmosolyognivaló kósza árnyék, egy turistalátványosság szintjére pusztult panoptikum, ami valójában nem érdekel a világon senkit.


JÚNIUS 25. ZULU 7:30 perc.


Ma korán lefeküdtem, mert ebben az esős-borús csendben, mint ami itt van, ezt találtam az egyetlen okos dolognak. Teljes nyugalom honol-ugye, milyen hangulata van ennek a szónak-az egész házban, még az idős hölgy sem jelent meg, és a figyelő szemeket sem látom. Az ablakomat szinte teljesen belepték a sziszegő indák, képtelenek elfogadni, hogy nem tudnak bejönni. Ez egy idilli béke, távolról sem idilli megjelenítésben. Még Berta szöszmötöléseit sem hallani sehol-ami igencsak szokatlan, de vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Nem probléma, mert miért is kéne bármit is megmagyarázni.


A múlt éjjel egy kicsit kijött a bennem lakó idős hölgy, és igazán kellemesen elbeszélgettünk. Megegyeztünk abban, hogy kétféleképpen lehet megöregedni. Az egyik fajta nem képes tudomásulvenni a tényt, ugyanazt próbálja csinálni, mint régen, de már erőből és nem könnyedén teszi, mint hajdanán, folyamatosan reszket, meddig bírja a megerőltető tempót, vérremenő hajszaként éli meg mindennapjait, reszket, hogy ebből a kilátástalan küzdelemből mikor lesz totális vereség.


Na persze ez meglátszik, csak a tapintatos sajnálkozók tábora könyörületből nem vesz róla tudomást-nehogy megbántódjék.
Pánikjában harsányabban él, mint kéne, és mire megkönyörül rajta a sors, boldog megkönnyebbüléssel fogadja a halált.


Ez az egész nem több, mint egy emberi katasztrófa, egy tragikomédia, amiben a főszereplő szánnivaló hülyét csinál magából.


Egy megöregedni tudó ember tudomásulveszi, hogy a pálya szélére sodorta az idő, tudja ez természetes, nem hadakozik ellene, és ennek megfelelően áthangolja szemléletét. Már gyakorlatból tudja, rengeteg mindent lehet és lehetne csinálni-de minek.
Az új dolgokat nem érti, meg nem is akarja.
Elég neki a régieket elfelejteni.
Érdeklődési köre a természetes és egészséges önzés szintjén megáll, a kellemetlen dolgokat kerüli, a kellemesek csak akkor érdeklik, ha őt egyenesen érintik, elérése nem terhel meg sem fizikai, sem szellemi értelemben, tudja, hogy az igazán fontos sem fontos, mert az a fontos, amit ő annak akar kikiáltani. Egy okos ember már a fontos dolgok kiválasztásánál ezt a tényt figyelembe veszi, így tulajdonképpen minden fontosnak jelölt célt megvalósít és tele van sikerélménnyel.
Küzdelmeket nem vállal, tudja, ha csoda történik és netán nyer, akkor sincs semmi.


Ezek a gondolatok Bertára módjával érvényesek, mert fiatal korában -mikor még nem volt tolókocsija- akkor sem akart mást, mint rózsás szalmakalapjában, sárga napernyővel sétálgatni a kertben és kővel hajigálni a madarakat. Öregkori egoizmusa már zsenge ifjúkorában hevesen jelen volt, harcokat nem szívjóságból, hanem kényelmi okokra visszavezethetően sosem vállalt, érdeklődését pedig azért nem veszítette el, mert olyan nem volt neki.
Hiúságból gyereket sem vállalt, mert akkor tönkremehetnek a mellei, és ez engem nagy elégtétellel tölt el, mert így is tönkrementek.


Egyedül az öreg hölgy nem változik, rá nem vonatkozik az idő múlásának valósága, ő már feltehetően születésekor is így nézett ki, és azóta is tartja formáját.
De ez a megállapításom, mondhatom a többi bennem lakó álmomra is teljességgel érvényes.


Ha majd egy másik dimenzióba átköltözöm, ezek az álmok kirajzanak testemből, mint a méhek, az ablakom résein kiömölve keresnek maguknak másik gazdatestet, akinek beköltöznek az agyába folytatva végnélküli életüket, ami engem irigységre késztet.


Most már viszont megpróbálok elaludni, már kívánkozom az alvásnak hívott másik létezésembe, már érezhetően várnak azok az álmaim.


JÚNIUS 3. 6:41 óra


Tegnap este vettem észre, az ágyam végében a falon a fényes kör aggasztóan nagyobb lett. Még nem akkora, hogy átférjek rajta, de már figyelmeztető a mérete. Azért kicsit izgat, mi lehet a fényes alagút másik oldalán. Na persze úgy szeretném megtudni, hogy közben ennél a végénél maradjak, de tartok tőle, ez nem fog menni. Az ablakomnál állva a kertet figyelve, megint határozottan érzem a kerti lopakodó határozott jelenlétét a fák között, akit sosem látni, mert magamögé áll és folyton engem figyel.


Nem tudom mi lehet ez, én neveztem el magamnak kerti lopakodónak. Csak a késő alkonyatban, a sötétség beállta előtt jelentkezik, azonnal érzékelem jelenlétét. Nem tudom mit akarhat tőlem, de az az érzésem, nem lenne szerencsés találkoznom vele.


Nem is gondolná az ember, mennyi de mennyi árny nyüzsög egy üresnek hitt szobában. Hiába van zárva az ajtó meg az ablak, valahogy átszivárognak a falon. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak úgy jönnek-mennek, sok esetben tudomást sem vesznek senkiről. Valami dimenziós áttűnés lehet. A magánynak tűnő létforma nem más, mint az az állapot, hogy azzal és azt beszéled, amit és akivel akarsz. Tetszés szerint küldesz színpadodra személyeket, azt játszatod velük, amit akarsz és amíg akarod. Teljes mértékben önrendelkezel és saját varázsütésedre egyedül maradhatsz.


Azért ebben van valami nagyszerű. Nem függesz időtől és társadalmi szokásoktól, nem kell díszöltözékben önmagadat becsapni, nincs szükséged buta tömegek tetszésnyilvánítására, nem kell majdan fájlalnod, hogy egy ilyen nagyszerű embernek ugyanúgy távoznia kell, mint egy koldusnak.


Egyetlen lehetősége maradt az embernek. Maradjon kicsi, és vagy ebben teljesedik ki nagysága, vagy semmiben.


JÚNIUS 13. 10 óra este.


Most meglehetősen csendes a szobám, még nem jelentkeztek éjszakám vendégei, ilyenkor lehet igazán elmerengeni az élet dolgain. A filozófián, mint fiktív tudományon folytatok törekvéseket, mert szubjektív volta miatt rengeteg esetlegességen billegő, instabil okoskodás. Mondok egy példát: Ha egy normális embertől megkérdezik hogy van, azt válaszolja: köszönöm jól.


Ha egy filozófustól kérdezik ugyanezt, az hat oldalnyi választ ad rá, és a kérdezőnek változatlanul fogalma sincs, hogy a megkérdezett hogy van. Innen ismerszik fel a filozófus. Nem tudom miért jó az, hogy az élet tényeit nem célirányosan válaszolja meg, hanem a legegyszerűbb kérdéseket is számtalan irányból megközelítve, bele és agyonbonyolítva válaszolja meg úgy, hogy válasza használhatatlan.


Freud és Jung egyszerűen igyekeztek a kérdést megoldani, szexuális okot jelöltek meg minden esetben, ha például mellényelek rendszeresen, akkor esetleg pókallergiám van, amit a magzati korban nélkülözött nemi életem okoz.


Ezen nem csakhogy nem lehet segíteni, de bizonyítani sem lehet e képtelen állítás igazát. Nagyon kellemes tudományos elfoglaltság, a gazdag sznobok sikkes tevékenységeinek fontos része, ami nem mindegy.
Nem lehet véletlen, hogy sosem hallottam bugyuta filozófusról és pszichológusról.


Az viszont igazságtalan, hogy ezeket az embereket soha és senki nem vizsgálja meg mentális értelemben, lehet, hogy érdekes diagnózisok születnének.
Gyanítom, ha valaki könyvet írna a nagy átverésekről, az említett témák külön fejezetet érdemelnének.


JÚNIUS hóban -este


Éppen a Bertának meséltem a kertben délután, hogy milyen furcsán vagyok a dolgokkal. Például, ha egyedül vagyok, akkor sem vagyok magányos, mert minden szerettem valahol mélyen el vannak temetve lelkemben, akkor is gondolok rájuk, ha nem is tudok róla, álmomban megelevenednek agyamban álomlátó szemeim előtt, és újra meg újra körülvesznek meleg szeretetükkel, és minden olyan, mint az eltűnt időben. Különös, hogy az ember lélekben ugyanúgy létezik és él a múltban, mint a jelenben, ez a tény az idősödéssel arányosan a múlt felé halad, egyre több a volt, egyre fogy a van, és egyre inkább a volt válik fontossá.


A van, egy múltnövelő káprázat, egy tűnő vízió, ami csak múlttá merevült állapotában válik fontossá. Egy fiatal kezdőnek kicsi a repertoárja, kénytelen minden igyekezetével a jelenre figyelni, ám később már egyre több saját emlékkel rendelkezik, egyre szabadabb, egyre inkább hangulataitól függ darabválasztása, mert van, és egyre inkább van miből. Ezért van lehetőség már élemedett korban, ha nem akar, ki sem kell jönnie saját színházából, történeteinek állandó zűrzavara, egymásbagabalyodott események lüktető halmaza elkápráztat, úgy sodródik át a következő dimenzióba, hogy észre sem veszi.


Ebben az egészben van valami elragadó, valami lelkesítően szép. Amúgy teljességgel elkerülhetetlen, hogy a múló időben kivételt tegyen veled az emlékezet, jó esetben úgy jársz, mint Alice macskája, akinek mosolya még láthatóan lebegett az égen, de az én mosolyomat csak bizonyos szemmel lehet majd látni, amilyen szeme nem mindenkinek van.


Az az érzésem, hogy Bertának pont ez a harmadik szeme hiányzik, ami azért szerencse, mert ha látna, megjegyzéseket tenne, én pedig a mosoly állapotomban nem tudnék válaszolni neki.
Erre még rágondolni sem szeretek.


JÚNIUS 23. Este ZULU


Tulajdonképpen az élet, a világ, a történések megítélésének nagysága, a környező élettér méreteitől függ. Úgy a kicsinek, vagy nagy dolognak ítélt események ettől függetlenül léteznek, mert nem az adott-vagy agyilag átfogható világ fogalmának függvényei.


Egy hangya, világról alkotott elképzelései merőben eltérnek egy cickányétól, egy kenguru világértelmezése jóval szélesebb, egy madáré ennek sokszorosa, satöbbi. Hihető, hogy a történések súlya mindig az egyénre lebontva értelmezhető. Ha egy hangyát-teszem azt-elkap egy pók és megeszi, ez számára egy akkora súlyú esemény, mint a sasmadárnak ha lelövik. Egy fűben sétáló bogár meg van győződve arról, hogy igen komoly erdei rengetegben poroszkál, és csak azt a távolságot éli meg, amit átlát.
Számára ez, és ennyi a világ.


Az ember számára a világ nagyságának tudata maximális, de érzékelhetetlenül nagy, csak értelmével képes átfogni azt, de érzelmileg képtelen.
A többség olyan, mint a hangya, tájékozottsága ellenére is hihetetlenül kis helyen él, és viseli el a léttel járó történéseket, csak közben tudatában van annak, hogy ezt mekkora térben teszi. Egész kis területen is le lehet élni egy megközelítően értékes és teljes életet, ami abszolút szubjektív, attól függ, hogy eredetileg milyet akartál.


Erre jó példa a Berta, akit tolókocsija egyértelműen meghatároz, de mivel gondolatai és szándékai a lehetőségeihez szűkültek, a teljes élet illúziója nála működik.


Az itt elmondottak és el nem mondottak arra a meggyőződésre juttattak, hogy minden tér azonos értékű élettér, bármi megélhető a tér méreteitől függetlenül, mert mindig az egyén hozzáállásától és belső milyenségétől függ a kapott eredmény.


Erre Berta már nem tudott mit mondani, mert neki ez magas, és ha olyasmit mondok neki, amit nem ért, jó esetben csak gúnyolódik.


Okosabb, ha ezt a témát éjjel az öreg hölggyel beszélem meg.


JÚNIUS 7. 10 óra


Ma éjszaka az öreg hölgy egy kis kopasz ember társaságában jelent meg és mikor bemutatta, kisült ő is bennem lakik, amiről fogalmam sem volt. Így aztán hárman kezdtünk csevegni, de idő kell, hogy megszokja a szemem a kis emberkét, mert hegyes pocakja mellett még tyúkmelle is volt.


Kérte, szólítsam alprefektusnak, aminek nem láttam akadályát. Egy álomalaknak igen nagy, mondhatnám behozhatatlan előnyei vannak. Örökké él és nincsen múltja. Ez nagyon fontos, mert akinek múltja van, az emlékezik, és annak az örök élet elviselhetetlen, mert egész végtelenített léte csak fájdalmas veszteségekből áll. Ő határozza meg, hogy adott történetben részt kíván venni-vagy sem.
A ˝Kis ember˝-az alprefektus- például kutyás álomban sosem szerepel, mert fél a kutyától. Irigylem az álmok szabad választását.


Létező embernek lenni már önmagában is kényszer, csak az a mókás, hogy a kényszereket mi találjuk ki, és tesszük vele egymás életét alig elviselhetővé.
Ez a főemlős egyetlen érdeme, és ez is negatív.


Már másodszor fordul elő, hogy zene szivárog ki a falból. Hiába figyelek, valójában sosem tudom biztosan eldönteni melyik irányból jön. Lehet, hogy csupán egy kósza entitás kíván unalmában engem szórakoztatni, vagy az is meglehet, valami kényszer következtében nem is tehet mást. De szerencsémre nem zavar.


Már elhatároztam -és az öreg hölgy is felajánlotta segítségét-, karácsonykor fenyőfát állítunk, díszekként teleaggatjuk életem történéseivel, álmaival, valóságával. Az egész ezüstszínben fog tündökölni, és segít felidézni a megfagyott időt.
Nagyon szépnek kell lennie.


JÚNIUS 28. 10 óra este


Bertának megígértem, hogy nevenapjára írok neki egy történetet, megemlékezvén naplómban e jeles eseményről.

A történet:


Egy ódon és félhomályos öreg ház szalonjában már régen nem járt senki, csak a halványuló emlékek ülték körül a nagy ebédlőasztalt, merően nézték a megbarnult ezüstöket, meg a poros, üveg bólés tálat.
Már sok éve is van annak, hogy ajtónyitásra meglebbent a por. A komódon álló vértanú gipszszobra rettenetesen unatkozott. Sokáig abban reménykedett, hogy majdcsak átrepül a szobán legalább egy angyal, mert akárkivel egy szent nem állhat szóba… de nem jött a világon senki. A szekrény mögött lakó kaszáspók sem jelentkezett már napok óta, mert ha nem is méltó, de jobb híján pár szót tudott vele váltani.
A vértanú nagyon igazságtalannak tartotta, hogy lezajlott vértanúsága nem volt elég szenvedés, még megszobort utóéletét is megmérgezi a magány, holott szenvedéseiért jutalmat várt valójában. Minél inkább elkeseredett, annál jobban kezdett kételkedni az isteni igazságosságban.
A sátán érzékelvén ezt az ingadozó lelkiállapotot, megkörnyékezte a vértanút.
Ígért neki mindent, ami kellemes, szép ruhák, nők, pezsgős vacsorák, és minden mást is, ami hirtelen nem jutott eszébe.
A vértanú kábultan hallgatta a sátán ígéreteit, és mivel kábulatban könnyű megingani, inogni kezdett. Kilengése egyre fokozódott, míg egyensúlya el nem veszett, és hatalmas csattanással a padlóra zuhant. Pusztulását a gonosz gúnykacaja kísérte.
Ez a dráma, a szoba minden lakójának tanulságul szolgált. Kinek-kinek ki van osztva szerepe a világban. Sokszor terhes és érthetetlen, de mindennek oka van. Aki lázad, az kegyetlenül bűnhődik lázadásáért, a büntetés egyszeri és megmásíthatatlan.
Soha többé nincs megbánásra alkalom, és kegyelem.


Úgy bizony Berta…


JÚNIUS 3. éjjel


Az öreg hölgy a klónozásról tartott előadásommal szemben felvonultatott egy csomó érvet, ami kifogások támadhatatlanul igazak voltak.


Ezeknek a vitáknak az a sármja, hogy az ˝Az lenne akkor˝-címszó alatt folynak, másként nem is folyhatnának, amíg konkrét cselekvés nem történik addig csak a virtuális létezőről lehet szó. De ha ki sem próbálják, akkor egész biztosan sosem fogjuk megtudni. Amúgy miért kéne feltétlenül megtudnunk?


Ez csak akkor lenne fontos, ha a hagyományos módszer valami miatt nem működne, de erről egyelőre nincs szó. Persze ismervén az embert-mondhat bárki bármit-, úgyis az fog történni, ami történni fog.


Mert ha teszem azt, hogy dinoszauruszokat sikerül klónozni, hát nem tudnánk velük mit kezdeni. Ha embert másolnánk, csak formailag sikerülhetne, és minek látszólag Einsteint, vagy Kanalettót csinálni?


Mennyivel egyszerűbb a bennem lakó álmoknak, akik az egyre sűrűbb és tömörebb gondolatok következtében alakká formálódnak, és mivel gondolatok és érzések összességéből állnak, értelemmel is rendelkeznek. Ölthetnek tetszés szerinti alakot. A gazdatest, amiben keletkeznek és fejlődnek, nagyban befolyásolja azt a tényt, hogy milyenek lesznek. Külalakjuk és értelmi szintjük a bölcsőalany miféleségétől igencsak függ.


Mert találkoztam már olyan agyszüleménnyel, akinek három lába volt és másfél feje, amivel kukorékolt. Egy ilyen torz képződmény csak a gazdatest elmúltával tűnik el, mert értelmi fogyatékai miatt nem tud időben átköltözni egy másik emberbe, és eloszlik.


Szerencsére.


JÚNIUS 4. éjfél


Amikor az emberiség rájött valamire, például az atom vagy a klónozás, mindig két csoportra oszlott. Az egyik harcba indult a találmány békés felhasználásáért, a másik mindent ki akart hozni az ötletből, amit csak lehet. Persze minden esetben a második csoport győzött.


Így lesz ezzel a klónozással is. A tudomány kíváncsiságát sosem lehetett elaltatni puszta moralizálással, mert minden új és izgalmas ötletét az emberiségnek, mindig egy moralizáló-álszent ellenkezés kísérte, és ez csak olaj lett a tűzre, felgyorsítva az eseményeket.


Ez az egész álnok ellenkezés egy olyan társadalomban zajlik, amiben évszázadok óta garmadával történnek olyan embertelen és bizarr cselekedetek, hogy a hajam égnek áll. Ezért gondolom azt, hogy az első csoportnak álszentgyanús tiltakozása ízetlen. Hogy miből mi lehet, ezt akkor lehet hitelt érdemlően megállapítani, ha kipróbálják. Lehet, sokkal tökéletesebb egyedek jönnek létre, mint a természetes úton készült régiek. Lehet, ez a gyanú szüli azt a be nem vallott félelmet, ami moralizálásra késztet tömegeket. A gyávaság, a kíváncsiság hiánya minden fejlődés gátja, és ha ez a szemlélet még annak idején érvényesül, hát még mindig kőbaltáinkat hajigálnánk.


A klónozás mellett dönteni talán nem sikk, de soha nem a sikktől ment előre a világ, meg hátra sem. A lényeg a haladás, és ennek a fogalomnak nincs megadott iránya. Sokszor a hátramenet teszi lehetővé az előrelendülést. A halál, a mozdulatlanság tényében van.
Az pedig, hogy mi becsületes tett és mi becstelen, csupán a pillanatnyi divattól függ, és semmi köze az igazsághoz.


Erre az érvelésemre-kíváncsi leszek, mit fog szólni az öreg hölgy.


JÚNIUS 15. 11 óra.


Elgondolkodtam azon, hogy milyen különös logikája is van az emberiségnek.


Egy igen egyszerű példával élek: A szomszéd kisgyereknek nincs cipője, a társának nincs mit enni, mert az apja mindent eliszik, és folytathatnám, de minek. Ezekről a hírekről mindenki tud, látszólagos érdeklődés is tapasztalható, de ezekre sem pénz, sem hatásos törvény nincs. Általános fejcsóválás és elmarasztaláson kívül igazán nem történik semmi, mert valójában unalmas-sztenderd történetek, és igazán nem érdekel senkit. Erre nincs pénz.


Viszont hihetetlen összegek emésztődnek fel például arra, hogy megállapítsák X bolygóról vagy csillagról, hogyha felküldenének egy rakétát, ami óránként mondjuk százezer kilométerrel száguldana, akkor négyszáz év alatt elérné az említett égitestet.


Hát ez nagyszerű!


Ez az információ tényleg minden pénzt megér, ezért és ezekért az információkért érdemes hagyni rohadni a mát, felesleges luxus lenne törődni egymással és az éppen megélt világ dolgaival, mert ez az egész filozófia idétlen és képtelen, hogy ezt már érdemes csinálni.


Mikor ilyesmi eszembejut, őszintén szólva az értelmes emberek meglétét vonom kétségbe, de az épeszűek meglétét is.


A tudománynak ezek a költséges megállapításai már csak azért is kedvesek, mert ekkora pénzekért ilyen ellenőrizhetetlen eredményeket elérni igazán tiszteletreméltó, ezeknél esetlegesebb végkövetkeztetéseket lehetetlen levonni, mert vagy igaz, vagy nem, és ha valahogy kitudódna igaz volta, akkor mi van?


Egy ember léptékeiben erősen behatárolt, rengeteg igazság létezik, ami igaz is lehet, csak éppen az ember az említett ok miatt nem tud vele mit kezdeni.


Ezek a dolgok – azt kell mondanom -, szánalmat keltően jellemzik az embert, aki mindenben fejlődőképes, csak a lényeglátás terén nem.


Különös.


JÚNIUS 32. 11 óra.


Versesköteteket nézegettem a múltkoron, és elgondolkodtam a költő személyét illetően. Egy költő tulajdonképpen nevezhető az egoizmus csúcsának is. Csak azzal foglalkozik, ami őt érdekli. Csak saját lelki viharaival, szerelmi érzéseivel, mindennel, ami ő, csak neki és mindig, néha megpendítve közérdekű húrokat, leplezendő abszolút önzését.


Ha valakinek véleménye eltér az övétől, az minimum ellenség, vagy szánalmasan fejletlen indivídum akit a világ púpjának néz, amit ő cipel egyedül, irtózatos szívességet téve ezzel az egész emberiségnek.
A társadalomtól mindent elvár, minden magától értetődően jár neki, legyen bőven elég az, hogy ő viszonzásul elviseli az őt bámuló embereket.


Rettenetes karmaként éli meg és viseli élete terhét, amit az adott közegben géniuszának el kell viselnie. Szűkebb és tágabb környezetét hülyének nézi, csak ő az egyetlen tökéletes, korát és elmeszintet magasan meghaladva időzik, a megnemértettség, és sivár lelki magányosság pokoli bugyraiban.


Szenvedő lelkében folyton Dante poklaiban őgyeleg keresvén valamiféle Euridikét, reszkető ujjakkal pengeti elhangolódott lantján a zsenialitás húrjait, önsajnálatának sós áradata szüntelen csordogál megtört tekintetéből.


Mélyen átérzi, szinte kézzelfoghatóan éli meg a költő szédítően hatalmas felelősségét, mert neki kell megteremteni a halandók számára a művészet és szépség káprázatát, neki kell elbűvölnie a lelkeket, isteni szikrákkal megtölteni a sötét agyakat, tőle fog szent Elmó tüzével fényárban úszni a kegyetlen világ, ő maga a teremtő, a csoda, aki isteni magasságaiból irányítja a világ fázva lődörgő lelkeit.


Pedig nem is ebben rejlik egy költő magas művészete, hanem az önámítás csodálatos képességében.
Ez az egyetlen kincs, ami az élet minden nehézségén képes átsegíteni.


JÚNIUS 10 óra.


Az alprefektus ünnepi rendezvénye igazán jól sikerült. Az öreg hölgy elhívta az ígért rabbit, aki egy nagyon szép beszédet vágott ki, szinte felülmúlva önmagát.


A kövek igen szépen énekeltek, még egy kaddist is bemutattak, ami az alprefektust mondhatni könnyekig meghatotta. A kis kövér öreg hölgy végig vállalta a háziasszony szerepét, nagyon fel volt dobva. A rabbi igen jól érezte magát, éjfél körül igencsak felengedett, még haszid táncokat is produkált, amiben az öreg hölgy is lelkesen részt vett.


Végezetül úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért, Bertát mégsem cipelem fel a rendezvényre, jobb a csendes békesség, nem volt kedvem végigizgulni az éjszakát, mert Berta – igaz, ami igaz- megbízhatatlan nőszemély.
Dühöngése így is felhallatszott, dobálta a párnázott ajtót, de nem tudta tönkretenni mulatságunkat.


Hajnalig tartott a fogadás, sok kóser bor és pálinka fogyott, ami láthatóan megtette hatását. Úgy aludtam délig, mint akit agyoncsaptak.
Közfelkiáltással megszavaztuk, ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket máskor is csinálunk.


Különben a filozófia ˝Tér-idő˝elméletének megértésére – ami egyesek szerint igen bonyolult – találtam egy igen egyszerű, és közérthető példát.
Jó időben tele a tér, rossz időben meg üres.


Mi van ebben olyan misztikus és bonyolult? Ezt még egy hülye is megérti. Gondolom a sejtelmes ködökben bujkáló filozófusok nagyon fognak utálni engem leleplező példám miatt, de sebaj.


A rémisztő és pusztító tornádók ellen már mindent próbáltak csinálni, viszont még senkinek nem jutott eszébe, ha a kritikus helyen kiiktatják egy pillanatra a nehézségi erőt, a forgószél eltaszítódik a földről és a légtérben szétomlik. Megérné a tudósoknak átgondolni találmányomat, mert az ötlet igen jó.


Oldják meg a megoldhatóság mibenlétét, ne csak a menekülési technikákon rágódjanak.


JÚNIUS – este.


Még tegnap, az öreg hölgy, miután említettem neki, hogy írás közben egyre rosszabbul látok, tett egy észrevételt, amit alapos megfontolás után úgy ítéltem meg, hogy van benne valami.


Arról győzködött be kéne fejeznem naplóvezetésemet, mert minden nap mindent megbeszélünk, témáink köztünk maradnak, mi visszaemlékszünk mindenre, amiről csak szó volt és miután napló jellegű dologról van szó, amúgy sincs másnak ehhez semmi köze.


Ha nem írok, gondolataim inkognitója hiánytalanul biztosított, avatatlan kézbe sosem kerülhetnek, gondolati szabadságom teljesen végtelen, olyan szóhasználatokkal gondolkodom, és olyan helyesírási hibákkal, amilyenekkel csak akarok.


Nem találkozom értetlenséggel, nem fordulhat elő az, mint mikor egy spanyol táncosnőt láttam egyszer táncolni -fantasztikusan tudott-, és akinek említést tettem róla, azt válaszolta˝vastag volt a bokája˝.


Na ezektől a megrázkódtatásoktól -ha nem írom le gondolataimat- megkímélem magamat, és a szemromlásom is fékeződni lesz kénytelen.


Ez döntésem lényege.


… és szórványfeljegyzései


A szórványfeljegyzések kifejezést azért találtam ki magamnak, hogy érzékeltessem a tényt, miszerint szavaim nem tartoznak a naplómhoz, bár ugyanarról szólnak.


A kert mostanság nagyon elvadult, mert a benne ólálkodó lények nem hajlandók semmit csinálni. Én pedig nem fogok helyettük sérvet kapni, a Berta meg tolókocsiból nem tud kertészkedni. De ha tudna, szerintem akkor sem tenné, mert ép korában sem tette. Ki sem járok mostanság, mert a settenkedő lények olyan gonosz aurája uralkodik a fák között, hogy nem teszem ki magamat egy esetleges támadásuknak.


Jól is néznénk ki, ha a saját kertemben rám rontanának. Persze a Berta halálra röhögné magát, de ezt az örömet nem szerzem meg neki. Már megfenyegettem, hogy kitolom a hátsó kertkapun, aztán csináljon, amit akar, de nagyon gorombán reagálta le az ötletemet, így nem mertem megkísérelni.


Mondanom sem kell, az éjszakáim tönkre vannak téve a kintről bekúszó állandó sziszegéstől, ami olyan erős, hogy nem hagy aludni. Ha az este kezdődő zajok lekeverednek a virágágyból kihallatszó távoli harangzúgással, hát jobb, ha le sem fekszem. Még jó, hogy a toronyszobámig nem ér fel semmi, mert még be is mászna valami a nyitott ablakon, amit ezért tartok csukva.


Nem engedem, hogy túljárjanak az eszemen, amúgy időnként gyanakszom, hogy mind emögött a Berta lapul, mert sértődött gonoszsága reneszánszát éli az utóbbi hetekben. Nem bírja elviselni, hogy kocsival nem tud feljönni a birodalmamba, én meg nem fogom felcipelni, mert nehéz, és amúgy semmi keresnivalója nálam.


Már az álmomban lakó öreg hölgy is megjegyezte, milyen hangos és goromba ez a nő, én meg ezzel húztam le egy egész életet. Nem vagyok normális.
Az öreg hölgy szerint sem.


Teliholdkor nem moccanok ki a szobámból, mert a lépcsőkön fel és alá járkáló holdsugár alatt összevissza görbülnek a lépcsőfokok, amiket szerencsémre kisimít a hajnal. A padláson szoktam mostanában sétálni. Nagyon kellemes hely, nem is értem, idáig mitől nem jöttem rá. Igaz, hogy vannak egerek szép számmal, és a galambkakák is kilószámra képviselik magukat, de bakancsba sétálok, és így probléma egy sem.


Nem igazán értem, hogy a bakancs szó miért nem két kával íratik, hiszen két lába van az embernek. Ha írok, mindig akad szó, amivel nem tudok egyetérteni. Ha a százlábúak bakancsba járnának, akkor elfogadom a problémát, mert száz kával nem lehet semmit, de semmit leírni. De kettővel… Még holmi pikantériája is van a szónak. Hiába, egy nyelvésztől fantáziát várni balgaság lenne.


Tegnap négy óra három perckor kukacok jelentek meg a szekrényem melletti falon. Még a festményemet is lelökték nagy igyekezetükben. Kifúrták a falat, és úgy álltak a levegőben, mint a szögek. Nem tudom honnan jutott eszükbe ez a képtelen ötlet, de lehet, hogy nem is ezt akarták csinálni, csak ez sikeredett.


Még visszatérve a padlásra, a cserepek résein beszűrődő fény furcsán megcsíkozza a padló vastag porát, láthatóvá válik lépteim kavarta finom por, ami mindenféle alakokat öltve kísér utamon. Egyik-másik éles fogait felém csattogtatja, de nem vagyok ijedős. Gyerekkoromban sem voltam az, bár alig emlékszem valamire. Nem is csoda, már régen elporladtak azok a napok, és azok az emberek, akik akkor körülöttem lehettek.


Sétám közben virágágyakat és más kellemességeket képzelek magam köré, gyönyörűen feldíszítem környezetemet, és külön élvezem, hogy Berta nincs itt, meg ha itt is lenne nem látna semmit az egészből.
Berta amúgy is egy elnehezedett rút dög lett az évek folyamán, és mióta tolókocsiban ül, ez csak romlott. Még szerencse, hogy a zabáláson kívül igazán nem érdekli semmi, csak reszket az éhenhalástól, inkább halálra eszi magát. Hát jobb is, mint a harcmezőn elesni.


Kellemes meglepetés ért a minap, a bennem lakó öreg hölgy barátjától kaptam egy könyvet, amit nem kell olvasni. Csak kinyitja az ember, és a könyv magától beszél. A képi illusztrációk is kilépnek a lapok közül, és élő valóságukban jönnek-mennek az asztalon, még meg is lehet őket szólítani, ha van észrevételem.


El is határoztam, hogy írok egy könyvet, de egyelőre annyi idegen gondolat nyüzsög a szobában, hogy ilyen körülmények között mindig kiverődik a fejemből a téma. Bár nagyon avitt megközelítés részemről, mert modern megközelítésben szólva, minek a téma? Az ember kezdjen írni, élvezze a betűkkel folytatott zsonglőrködéseit, és a végén kialakul egy akármi, amit ha hagyományosan bekötnek, akkor könyv lesz belőle. Csak az írók komplikálják agyon a dolgot, nehogy ne kelljenek a jövőben. Mert igaz, ami igaz, egy kapára vagy egy tolókocsira nagyobb szükség van, mint rájuk.


Minden szerdán nulla óra után furcsa átváltozáson megyek keresztül. Úszóhártyás gázlómadár lábaim lesznek, még a cipő is leesik róluk, ami nem csoda. Nagyon érdekes, ahogy ezeken a botokon döcögök a szobámban fel és alá, és miután nincs miben gázolnom, hát elég esetlen a látvány. Ilyenkor a bennem lakó álmok kiülnek az ágyam szélére, és nagyon jól szórakoznak esetlenkedéseimen. De reggelre szerencsére visszaáll eredeti állapotom, és így nem aggaszt a dolog.


Berta ma úgy leitta magát, hogy rohadt ringlókkal dobálta az ajtómat, és minősíthetetlenül ordibált. Nagy türelem kéne hozzá, ami nekem fogyóban van. Engem hibáztat, hogy a cselédszobába beköltözött öreg árnyék nem akar vele szóbaállni. Mikor ezt megtudtam, egyből szimpatikus lett nekem.


Mostanában gyakran felidéződnek bennem emlékmaradványok, ötöt-hatot összefűzök belőlük, egész érdekes dolgok sikerülnek, sajátos értelmet nyernek, így aztán sosem volt dolgokból új történetek-emlékek keletkeznek, ami rém szórakoztató.


A bennem lakó zöld ruhás álom sziporkázott tegnap éjjel. Engem akarván szórakoztatni, fejét hosszú hengerré formálta, és beledugta egy paradicsomos üvegbe. Nagy igyekezetében elfelejtette, hogy van még az üveg alján paradicsom.
Mikor kikászálódott belőle, hát frenetikus siker volt.


Meglátogattam a földszinten Bertát. Igyekezett elleplezni örömét, de én ismerem annyira, hogy észreveszem, ha hazudik. Furcsa dolgok történnek odalent. A kertben lakó rosszindulat időnként eléri ablakait, és beömlik a szobába. Hol felpúposodik a vakolat, hol meg csíkokra szabdalja valami a szőnyeget. A falon gonosz manók képei jelennek meg, és zavaróan erős a kígyósziszegés, amit csak füldugóval lehet elviselni. Örülök, hogy nem lakom a földszinten. Süketeknek, és kísérteteknek való hely.


Egy éjszaka elég volt, hogy a tiszafa akkorára nőjön, hogy elfedje az emeleti ablakomat. Ez még nem is lenne baj, de ágai között bujkálnak a manók és más férgek, minduntalan bebámulva az ablakomon. Mint karácsonyfadíszek, úgy hintáznak az ágakon, piros sapkában és pofaszakállal, két gülü szemük jeges rosszindulattal világít, és sosem pislog. Nem nyitok ablakot, és nem állok szóba velük, mert azonnal a fekete sellőkről kezdenek beszélni, ami olyan unalmas már, hogy a hátam közepén jön ki. Egész életükben ugyanazt, és ugyanúgy mesélik.


Még szerencse, hogy a sétány kövei harapnak, különben képesek lennének bedobálni velük az ablakomon. A kertben növő broméliák, akik amúgy a kedvenceim, mindig említést teszek róluk, ha tehetem, újólag olyan erős cincogó és röfögő hangokat hallatnak, hogy majd hanyatt esem a meglepetéstől. Lehet, hogy az őket rágó tüllférgek miatt teszik. Ezek a puha nyálkás egylábú bogarak mindent megrágnak, ami szájuk elé kerül. Mivel folyton esznek, folyamatosan ürítenek, fluoreszkáló kék csíkot hagyva maguk mögött, érdekesen díszítve a növény szárakat, amik aztán éjszaka tompa fénnyel világítanak.
El is neveztem a házat körülölelő kertet a minden lehetséges birodalmának, ami furcsa módon a benne lakók tetszését is megnyerte.


Nem tudom mi okozhatja, de a héten már másodszor úgy összezsugorodik a feljárati lépcsőm, hogy nem tudok rajta lejönni. Ezekben az órákban milliónyi lepke szállja meg a lépcsőt, a rengeteg szárny egész szélvihart támaszt, kellemetlen kriptaszagot keverve. Ezért gyanítom, hogy a másvilágról jöhetnek, de miért pont hozzám, az rejtély.


Talán valamire figyelmeztetni akarnak, de nem jövök rá, hogy mire.


A ma éjszaka is teliholdasnak indul, megint meg fog jelenni az aranyhíd, rajta különböző életkorú magammal. Ott fognak állni és integetni nekem, én meg visszaintek, mert úgyis fogunk találkozni, ha feljutok a hídra. Akkor majd egyesülünk, mindegyik belecsúszik a másikba, míg egy alak nem leszünk, és akkor elindulok a fényes és távoli látvány felé, ahova mindig is készültem. Ez a csodálatosnak ígérkező lebegés nagyon izgat, alattam lesz a világ, és nagy szürke szárnyaim szelében arcomat az égnek emelve szállok és szállok a végtelenben, a végtelen felé. Ez lesz az a pillanat, ami örökkévalóságba merevedik, végtelenné válok a végtelenben, lelkemben szóló vad és szelíd dalokkal megdíszítem repülésemet.


Már nagyon régen nem jártam a pincelejáróban, ami a hátsó kerti kijárathoz is vezet. A lépcsők ugyanolyan nedves, csúszós rondaságok, mint régen, amikor Berta állítólag kocsistól leesett. Amikor óvatosan elhaladtam a kapaszkodó mellett, megint felizzott a fal, őrizve az esemény emlékét. Leérve a kerti kijárathoz, alig tudtam kinyitni a faajtót, úgy be volt dagadva a használatlanságtól. Mikor nyögve és méltatlankodva kinyílott, beáradt a kert dohos-nedves bűze, ami nem is emlékeztetett a hajdani kert szépségére. Minden mindenre ránőtt, olyan sűrű növénysátrat alkotott, hogy a fény meg sem kísérelte áttörni. A lombsátor alatti sötétségben megmozdultak a szendergő fekete és lila emlékek, gonosz és lélektelen szemeikkel méregettek, ahogy az ajtóban álltam. Nem jöttek közelebb, de tudtam, nekem sem tanácsos kilépnem.


Nem is próbálkoztam, mert minek próbálkozzam, de mégis felháborított, hogy a saját házamban nem tanácsos kilépni az ajtón. Kövek gurultak lábam elé a sötétségből, egyszerre beszéltek és sziszegtek, így nem értettem egy szót sem. Gyorsan becsuktam az ajtót, és az elsötétült folyosón éreztem Berta kislánykori jelenlétét, mert itt kóborol az épületben, néha hallom hamis énekét. Az én kis kori szellememmel is néha találkozom, de csak a fele látszik homályosan, mert még élek, ugyanakkor Berta állítólag halott. Persze, a rendőrségnek ez az állítása képtelen baromság, de nem szóltam, mert joguk van azt hinni, amit akarnak.


Lehetségesnek tartom, hogy Berta lelke garázdálkodik a kertben, ezért lett olyan amilyen. De ha ez igaz, nem értem ellenségességét. Hiszen ma is tologatom, ha igényli, bár egy köszönöm nem sok, annyi sem hagyja el a száját, és gondoskodom, hogy vad étvágyának eleget tudjon tenni. Na az igaz, hogy a lépcsőkön felcipelést nem vállalom, mert nagy súlya meg a kocsi meghaladja erőimet. Így is tisztában vagyok vele, hogy betegségem esetén csak a bennem lakó öreg hölgyre számíthatok, mert hajdani szerelmem roncsa, teljességgel megbízhatatlan. A kis tó, a kert mélyén teljesen eliszaposodott-hallom a zöld álmomtól-, már csak nyúlós férgek lakják aranyhalak helyett. Nem is baj, hogy nem merek kimenni. Szoktam látni az ablakból azt a szöghajú piszkos vénséget, aki aranyhajú királylánynak látja magát.
Integet, csábít, hogy menjek le hozzá, de legalább engedjem be a házba. Biztos egy régi rossz emlék reinkarnációja, ezekkel nagyon kell vigyázni. Nem engedhetem meg magamnak az óvatlanság luxusát, legyen nekem elég a Berta, mint púp.


Bár Augusztus van, mégis leesett egy finom hó, ami ebben az évszakban nagyon szokatlan. Szerencsémre hideg nem lett, így nem kellett előkeresnem a sínadrágomat. Vannak szerencsés pillanataim. Ezekből, ha sok van és rendszeres, az már egy sikeres élet. Ennek a sikeres halálhoz semmi köze. Csak úgy mondom.


A dombunkról levezető sáros-köves út, ami az országútba torkollik, hatalmas pataszerű lábnyomokkal van tele. Felfelé haladnak a kertkapumig, majd vissza az országút melletti erdőbe. Helyenként vörös-durva szőrcsomók is éktelenkednek a sárban, gondolom a lábnyom tulajdonosától származnak. Meséltem Bertának is a dolgot, de ő sem tudta ki lehet ez. Mindenesetre jó lesz vigyázni, mert a nyomokból ítélve nem lehet valami jóindulatú a lény. Majd az esti párával érkező tengerszagú ködök elűzik ezt a valamit. Remélhetően.


Nem örülök ezeknek a felfedezéseknek, éppen elég az, ami a kertben van. Nem kell ezt überelni. Az alprefektus jött elő egy régebbi álmomból, és felajánlotta, diktál nekem, ha írok. Nagyon kedves tőle, de nem tudom mit diktálna, hiszen én sem tudom előre mit fogok írni. Jó vicc. A kerti éjszakából nagy nyüzsgés és ordítozás támadt az ablakomra. Ki kellett néznem, és sosem látott élményben volt részem. Még az öreg hölgy is mellém könyökölt az ablakpárkányra, így meg is tudtuk beszélni a látottakat. A fák és bokrok csak úgy dűlöngéltek a verekedő manók, kertirémek, és fátyoltetvek harcától. Nem is sejtem min veszhettek ennyire össze, de derekasan püfölték egymást. Még a gonosz nyálak is folytak rájuk a fákról, a szentjánosbogarak cikázó fényei villogtak a bevert orrok és fejek között. Felemelő volt számomra a látvány, mert mindegyikőjüket utálom, és ők is engem. Felváltva hordtuk ki az öreg hölggyel a jeges csapvizet, és öntöttük rájuk. Még nagyobb lett a sivalkodás és zűrzavar, mert ezek irtóznak a víztől.


Mondhatom, remekül szórakoztunk. Beszéltem egy csótánnyal, javasolta egy mofetta építését, Bertának is meséltem a dolgot, de ő elzárkózott. Így aztán nem lesz belőle semmi. Már másodszor történik, hogy a sötét kerti sétányon végigtrappol egy nagy fekete csődör, nyergében egy kámzsás alakkal. Csak úgy úszik utána csuhája, arcát rejti a csuklya, egyik kezében egy nagy kardot tart, és lovának patái élesen csattognak a köveken. Jéghideg orkánszerű szél kavarog a lovas körül, de a fák lombjait meg sem mozdítja. Feje körül nyúlós árnyak örvénylenek, süvöltő hangjuk fülszaggató. Tátott szájuk és üres szemgödreik közé belehasít a kard, kettényitva a fergeteget, ami azonnal össze is zárul és örvénylik tovább. A tömegből kiemelkedik Berta arca, kettényílt vérző koponyája, arcát felém fordítva emeli öklét és fenyeget. De miért fenyeget? Semmi közöm a halálához, különben is felhallatszik a földszintről kocsijának nyikorgása. Nem értem miért hiszi, hogy meghalt. Azt sem értem, mit keres a lovast körülvevő forgásban. Ki ez a lovas? Olyan rettenetet áraszt magából, hogy szinte kellemetlen. Megfagy tőle az emberben a lélek. Goethei látomás-mondom az öreg hölgynek, lássa milyen művelt vagyok. Meg is van lepve. Na ja…


Majd alkalomadtán a Vörös Pimpernelt is elsütöm neki. Végre végighaladt a sétányon a lovas, és felemelkedve eltávolodott a hold fényútján az ég felé. Remélem, ma éjjel már nem lesz szerencsénk. Már megint akkora a cirpelés a kertben és a padláson, hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Meg ezek a nyomorult alakok is folyton kifolynak a fülemből és az orromból, járkálnak a szobámban, aztán lemennek a lépcsőn Berta lakrésze felé. Az egyik kövér, és nincs meg a feje. Így képtelen vagyok azonosítani.


Mostanában gyakran feltűnik a csillagtalan égen a fehér hajó. Méltóságteljesen ellebeg az ablakom előtt, fenségesen dagadnak a szélcsend ellenére vitorlái, és gyászének száll az üres fedélzetéről. Gondolom, a végtelenből a végtelenbe tart. Az öreg hölgy szerint abba a dimenzióba, ahol testetlen gondolatok időznek, csak lombjai vannak a fáknak, és lélekharang ringatja a fénybenfürdő csendet. Igazán szép lehet, remélem odakerülök egyszer. Ha Berta is odajönne valamikor, hát nagy bajba kerülne, mert nem tudja befogni azt a ronda száját, és biztos probléma származna belőle. Ha ez megtörténik, én mosom kezeimet, még azt is letagadom, hogy valaha is ismertem. Ez szilárd meggyőződésem, megmondom neki is. De nem vagyok hajlandó ezen előre izgulni, okosabb, ha lepihenek, és abba az álmomba menekülök, amiben ő nem szerepel.


A folyamatosan múló jelenben várom a jövőt, pedig azt jelen néven megállás nélkül élem. A jövő, a jelen folyton változó állapota, egy futószőnyeg, ami folyamatosan alám gördül, megyek rajta előre a jövőt elérendő, holott azon megyek.
Ezt tárgyaltuk az öreg hölggyel, mert Bertával nem lehet ilyesmiről beszélni, mert szerinte minden marhaság. Pedig hiszem, hogy a múlt emlékeinek tudatában így élünk a jelenben és a jövőben egyidejűleg. Az élőt a szőnyeg viszi előre, a holtat az emlékezés. Ez a dolgok rendje, és működik is. Szerencse, hogy ez a döntés nem embertől származik, mert ha bárkinek kikéred a véleményét, hatból nyolc álláspontot kapsz, és indul az anarhia. Ez a szó olyan, mint egy női név. Anarhia kedves, levenné lábát az asztalról?


Hasonló szóhangzásoknak nem kell hasonló értelemmel bírni. Például az anarhia nem azonos jelentésű a monarchiával. Ezt gondolom azért látom ennyire élesen, mert. aki egyidejűleg éli a jelenben a jövőt, annak széles látóköre van.
Nem úgy, mint a Bertának, aki egyedüliként a jelenben éli a múltját. Meg is van a látható eredménye. Remek álmom volt. Voltam egy büfében, ahol csak palacsintát lehetett enni. A falban volt egy lyuk, abból kiállt egy végtelenített palacsinta vége, a vendég odaállt, és elkezdte enni. Ha jóllakott, odébbállt és helyére lépett egy következő vendég.


Persze a kertben lakó gonosz manók nagy bajban lettek volna, mert létra nélkül nem képesek egy ilyen helyen ebédelni.
Reggel óta kilógnak az idegeim a fejemből, és lépten-nyomon rájuk lépek. Már próbáltam kendőt kötni a homlokomra, de nem ér semmit. Ez valószínűleg idegi szétziláltságomnak tudható be, ami viszont Bertának köszönhető. Mert kitolattatja magát a fürdőbe, aztán ordít, hogy vissza, majd megint ki és megint vissza, és ez így megy vagy másfél órán keresztül. Más már rég megölte volna, én meg birkatürelemmel viselem, és íme az eredménye.


Mégiscsak el kéne mennem valahova kikapcsolódni, nem normális dolog, hogy ki sem megyek a házból. Persze ennek is oka van, történetesen, ha kimennék, vissza is kéne jöjjek, ami dupla út. Értelmetlen lenne így fárasztani magam minden ok nélkül.


Az alprefektus megígérte, egyik alkalommal elhozza hegedűjét, és rögtönöz egy koncertet. Nem igazán hittünk neki, de tényleg eljött, és hozta a gitárját. Nem tudtuk megértetni vele, hogy ez nem hegedű. Még vonója is volt hozzá, és akkora ribilliót csapott vele a gitáron, hogy majdnem belerokkantunk. Utólag mondta, hogy saját szerzeményét hallottuk. Mostanában nem találkozom azzal a rút vénasszonnyal, aki a földszinten lakik. Na nem éreztetem vele, hogy ronda, udvariasan váltunk néhány szót, és ő belép az előtér falába.


Berta tolókocsija biceg. Az egyik kereke kisebb lett, így, ha tolom, ütemesen oldalirányban billeg, igyekszem gyorsan tolni, mert akkor úgy csapódik jobbra-balra a feje, mint egy tök. Én remekül szórakozom rajta, ő meg azt mondja nem. Engem hibáztat az egészért, mert hibást azt mindig keresni kell.


A verekedés óta a kertben nagy a feszültség. Mindenki sértődött, és a másikat okolja.
Láthatóan bele vannak betegedve, hogy engem nem lehet okolni semmiért, mert boldogan kiirtanának a környékről, de szeretnének önigazolásul indokot találni. Még a múltkori hideg zuhanyt nem tudták megemészteni. Ezeket mind a kerti kijáróban álló kaktusztól tudom, vele szoktam beszélni, és ő tájékoztat a mindenkori eseményekről.
Jókat szoktam derülni rajta -a háta mögött-, mert mexikói akcentussal beszél, és időnként baromi dolgok kerekednek előadásaiból.


Az éjszaka éreztem, hogy vihar készül, a csillagtalan égbolt vészjóslóan ült a világra, távolról némán villámlott, és nagy lett a szélcsend. Minden feszül azóta is, az egész nap egy szorongó várakozás.
Borzalmas melegek vannak mostanság. Olyan a szobám, mint egy katlan. Éjszaka sem jön a megkönnyebbülés, még az álmaimról is folyik a víz. A zöld álmom rosszul is lett. Nem egy kánikulai álom, egyszerűen nem bírja ezt, ami van. Én is próbálok egyik ébrenlétemből a másikba menekülni, de minden hiába. Téli álmom nincs, a többi meg elviselhetetlen.


Bertát is megszántam, kocsistól betoltam a zuhany alá. Most az egyszer nem csinált jelenetet.


Délelőtt rajtaütésszerűen kirohantam a kertbe. Olyan meglepetést okoztam ezzel, hogy az elképedt lakók elfelejtettek rám rontani. Nagyokat ugrottam, és hadonásztam a karjaimmal, aztán visszarohantam a házba. Akkor ocsúdtak fel elképedésükből, és üldözni kezdtek. Csak úgy koppant a fejük, ahogy nekicsapódtak az ajtónak. Én hatalmasan hahotáztam, hogy jól lehessen kint hallani. A zajokból ítélve magukon kívül voltak. Most majd jó lesz vigyáznom magamra, mert mindegyik feni rám a fogát.


Az öreg hölgyet meglátogatta egy ismerőse. Nem volt ellenszenves, jól elbeszélgettünk. Nekem szokatlan volt, hogy beszélgetés közben mindig alakot váltott, eleinte elég zavaró volt, de belejöttem. Hiszen nem kell senkinek mindig ugyanannak látszani. Egy álombéli pedig megteheti, hogy úgy nézzen ki, ahogy akar. Beszélgetés közben sült ki, hogy jól ismeri az alprefektust. Így, egyből akadt közös ismerősünk, ami teljesen mindegy ugyan, de azért közelebb kerültünk egymáshoz. Nem okos mindenkitől távolesni, mert úgy járhatok, mint a Berta. Neki nincsenek benne lakó álmai, ezért külön utál engem. Még mindig jobb, mintha sajnálna. Hát nincs igazam?


Már ki kéne takarítani a házat, mert ismerek olyan koszokat, amik már évek óta ugyanott hevernek. De az is igaz, hogy a bentlakó kísértetek megszokták, és nem érdeklik őket az ilyen földi dolgok.


Egy fényképalbumot találtam a lomtárban. Benne Berta pereputtyával, meg Berta gyerek- és lánykori képeivel. Egyik felvétel sem volt barátságtalan, hosszan elbeszélgettek velem. Az egyik képen Berta horgászbottal állt, rajta lógott egy hal. Még mindig ficánkolt, sose hittem volna, hogy ennyi éven keresztül bírja a levegőn. Nem értek a halakhoz, lehet, hogy ez tüdőshal volt.


Újólag valami lappang a házban. Nem akarom, hogy hozzám is bejöjjön, ezért a küszöbre szereltem egy lappangóriasztó készüléket, ami szerencsémre jól működik.


Éjszakánként hallom, hogy kint motoz az ajtóm előtt, és dühöng.
Ez most úgy leköti minden figyelmemet, hogy aludni sincs mikor.
Csak ülök az ágyban, keresztülhajol rajtam a szivárvány, és hallgatózom.


Mostanában éjszakánként hallom a Stix surrogó, hívogató lágy hangját, hallani vélem Kháron evezőinek tapintatos és nyugodt csapásait.
A halk és óvatos loccsanások egyértelműen még nem közelítenek, de agyamban erősebben hallom őket, egyre gyakrabban.


Még nem látom kámzsás görnyedt alakját, evezőt markoló csontos kezeit, de szinte állandónak érzett jelenléte arra enged következtetni, ez csupán idő kérdése. A fekete-nagy víz, másik partján nem tudom mi lehet, talán rejt valami élőlényt, talán ugyan úgy van benne valami halál utáni élet mint ahogy erről a partról ígérik, most élőnek láthatatlan belső világ, ami még rejtve van. Mert a tompa evezőhangokat hallgatva éjszakai ágyamon, sok minden eszembe jut ami nappal értelmetlen szamárságnak tűnhet.


Mert valójában a Stix vize tényleg víz, vagy csak nem ismervén azt a másik szót azért mondunk vizet? Hát ki az aki ezt tudja.
Minden amiről fantáziálok csak emberi fogalmak megjelölései, nincs az anyagtalan virtuális meglévőségekre ismert szó.


Csak érzékeinken keresztül érzett valóságok anyagban gondolkodó értelemmel nem azonosíthatók, nincsenek rá szavaink csak tapogatózunk, és mindenféle torz elméletekkel igyekszünk magunknak elmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Kháron az, aki pontosan tudja miről van szó, de ő hallgat. Nem beszél, mert nem az ő dolga. Akit átvitt az megtudja, akit meg még nem, annak az a világ úgysem létezik.
Nincs mit mondania.


A világokat összekötő néma evezős, számára az ember csak egy lényegtelen-múló valami, ami a létező ismeretlenek egyik tartozéka, kinek semmiféle rálátása az egészre nincs, értelmetlen lenne bármibe is beavatni, hisz meg sem értené.


Fekszem az ágyamon, hallgatom a nagy víz álmosító surranásait, az evezőlapátok loccsanó zaját, és várok. Ez a dolgom.


Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s