Egy debil feljegyzései 1. – 6.

Mostan színes tintákról álmodom…
Összefirkálom vele az arcodat, meg a hátadat, meg a seggedet.
Úgy nézel ki, mint egy Leonkavalló.
Csak széttárt karokkal forogsz, mint forgó dervis, aztán majd jól elszédülsz, és rókázni fogol, ahelyett, hogy a várt csoda jönne.
Lassan megsokszorozódsz, már csak te vagy az úttesten, és forogsz mint egy majálisi papírforgó, aztán éles reccsenéssel kettétörsz.
A felsőtested belecsapódik a porba, nagy felhőt verve fel, az alsótested még bizonytalanul ácsorog egy darabig, aztán lassan és méltóságteljesen eldől.
Így döglik meg a világ tisztessége, pedig te másként remélted, de mit reménykedsz te barom, hiszen azt nem neked találták ki.
A remény az, amit sosem látni, de mondják, hogy létezik.
Az csak egy hülye és idióta népmese, a csóringereknek kitalált vigasz, amit az öngyilkosok szoktak elveszíteni.
Azért nem lehet reményt találni, mert láthatatlan.
Nem érdemes keresni se.
Mindenki forog, meg forgik, aztán elesik.
Így hal meg a világ tisztessége.
A Pali nem így halt meg. Csak hátára feküdt és becsukta a szemét.
Nem akartam hogy elvigyék, de mondták, hogyha nem viszik, akkor büdös lesz. Meg fertőző.
Biztos becsaptak, de már mindegy.
Vesszen Kovács Gizi…
Aki a rosszat nem érdemli, az jót se kapjon. Az kapjon gümőkórt.
Megérdemli.
A kurva anyját.
Belenyúlok a tintákba, és a falra nyomom a tenyeremet.
Ha már elmentem a Pali után, mindenki láthassa, hogy egyszer voltam.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy házikó…

Ha egyszer majd lesz gyerekem, Willibaldnak fogják hívni.
Az összest, mert a név meghatároz.
Könnyebb egy nevet megjegyezni, mint többet.
Többet nehezebb. Ez hétszentség.
Hallottam, hogy ezt nem szabad mondani, hogy hétszentség.
Helyette használom az approximatíve kifejezést.
Ez olyan, mint az apropó, csak egészen más.
A kurva anyját.
Nem szabad csúnya szavakat használni nyilvánosságban.
Ezért nem is teszem.
A nyilvánosság annyit jelent, hogy tagsági igazolvány nélkül, bárki használhatja.
Például, egy utcai WC- t.
Csak nem szabad szarral összekenni a csempét, mert úgy rúg tökön a klotyósnéni, hogy napokig csillagokat látol.
Azt fogod hinni, hogy kitört az állandó napfogyatkozás.

Hallomásból tudom, hogy van értelmi fogyatkozás- vagy mi.
De ez egy hülye duma, mert honnan tudná bárki, hogy mennyi az értelmi minimum, és abból mennyinek kell elfogyni, hogy fogyatékos lehessél.
Ezzel csak azokat tudják ijesztgetni, akik hisznek a Mikulásban, meg a rénszarvasszánokban.
Értelem- mint olyan- nincs is. Ez egy műszó, amiről szó sem lehet.
Az értelmetlen is csak annyi, hogy nem érti a másik, hogy mit akar mondani az egyik. Lehet, hogy éppenséggel ő az értelmetlen.

Egy szövőlepke, persze, hogy nem érti, ez mindössze annyit jelent, hogy nem szövőlepkéül szólították meg.
Én sem értem a hindit, akkor értelmetlen lennék, ha hindiül szólítanának meg?
Egy lószart nektek.
Sokat írni is veszélyes, akárcsak kihajolni. az ember mire megírja mondjuk a Homéroszt, tövig lekopnak az ujjai.
Még vakarózni is képtelen.
Hát ez a vég.

A dolgokat mindig a végéről kell kezdeni, mert akkor van remény arra, hogy pozitív irányban kutakodsz.
Előre haladsz, és nem hátra.
Nagyon fontos egy ember életében, meg gondolom egy állatéban is, hogy ne mindig a vége felé haladjon.
A dolgoknak amúgy sincs soha vége, végéd csak neked lehet. Úgy szállsz ki a történetből mint egy villamosból, te sehova, az meg megy tovább.
Ott maradsz leszarva a peronon, mint egy eldobott koton.
Csak kihűlt emlékeidet idézed, hátha felmelegíti a lelkedet.
Bár meleg lélekkel feküdni a piszokban…és akkor mi változik?
Hát neked már semmi.
Majd összesöpör az utcaseprő. Te kis pöcs.

Csodás lehet a város felett repkedni, mint egy huzat.
Fentről nézni ezt a sok hülyét, hát valami felemelő.
Úgy nyüzsögnek mint a tetvek, rágják a csontot, és azt hiszik, hogy minden fenékig OK.
Térdig gázolnak a szarban, de úgy döntenek, hogy gyöngykavics.
Még a szagát sem érzik, pedig ide fel is hallik.
Süt rájuk a nap, és ez nekik elég.
Elég szomorú…
De mit is lehetne tenni. Hát semmit. Nem is kell.
Miért kéne mindig tenni bármit is?
Ez egy ilyen tiszavirág bagázs, nekik jó, akkor jó.
Nem erőszak a megváltás.
Váltogasson a rossznyavalya. Nézze meg az ember.
Ha a lelkedet kiteszed, hálára ne számíts. Azt nem ismerik.
Csak a kocsmákban a csapost.
Ha eleget iszol, felerősödik a nehézségi erő. Lehúz a földre.
Ott aztán elénekelheted a Fülöp Áriáját…”Majd alszom én, ha végetér e kín”- és így tovább.

Nem tudom ma már kivel lehet, és kivel nem érdemes szóbaereszkedni.
Ha nem beszélek, azt mondják terhelt vagyok. Ha beszélek, akkor is azt mondják. Ezek csak ezt az egy szót ismerik, erről sem tudnak bővebben kifejteni.
Ez olyan, mint egy bélyeg. Rányomják a pasasra, annak rögvest vége.
Nem lehet többé le sem áztatni, sem vakarni, ott díszeleg feltámadásig.
Talán még a fejfájára is ráírják, hogy XY, az idióta sírja.
Had tudja az arajáró, hogy itt egy hülye fekszik, akit hivatalos rangra emeltek. Egy profi.
Micsoda megtiszteltetés! Szinte már egy negatív diszkrimináció!
De akit mégcsak nem is diszkriminálnak, annak meg semmije sincs, amit fel tudna mutatni. Akkor már ez is jobb.

Persze nem lehet mindenki egy Blerió, vagy egy Matuska Szilveszter, ezek örök státusok, de azért Lutz Aranka lehetne az ember, akinek van személyi száma, és úgy lehet utánaoddítani az utcán, hogy GH.132/ 55-1 figyelj ide.

Gyakran kívánkozom a felhők fölé- ahol örökké süt a nap, bár utálok napozni, meg nem is bírom, de akkoris.
Talán a kíváncsiság serkent, mondhatnám birizgál, mert mindig a felhők alatt éltem, milyen lehet felette?
Lehet, olyan mint a Holtak Könyve, ami lent van, az van fent is, de honnan a francból tudja aki ezt leírta, hiszen aki fent van, az nem jön vissza elpofázni az igazságot, amúgysem hinne neki senki.
Miért is tenné, mikor magából indul ki, magából, aki állandóan hazudozik.
Azért, mertha már egy szar senki, legalább érdekes akar lenni.
Egy jó hazugság, többet ér egy rohadt igazságnál.
Az mindig ott lappang a háttérben, és igyekszik az ember megszabadulni tőle.

Ezekre a feljegyzéseimre komoly szükség van, mert valahol a tyúkszaros életben kell valami fórum, ahol az ember kiöntheti magából mindazt, ami beleszorul.
Ez olyasmi mint a szarás, lehet visszatartani, de oltári nagy balhé lesz belőle.
Nem lehet éjjel- nappal viselkedni, mert a végén kétségbeesésében bérgyilkos lesz az ember.

A dolgokba bele kell törődni, ha valakinek sikerül, azt onnan látni, hogy törődött.
Hogy aztán kit fog a feljegyzésem érdekelni, erről fogalmam sincs, de az ember nem azért jegyez fel, hogy rajta kívül másokat is érdekeljen.
Nem lehet mindenben a másokat figyelembe venni.
A mások majd más feljegyzéseket írnak, és azokat fogják
figyelembevenni, de azokat nem fogom ismerni, mert én is csak a sajátomat olvasom, mert az érint személyesen, ahhoz van néminemű közöm.

2.

Van egy csomó átgondolandó, és megbeszélendő gondolatom, amit nem fogok leírni, mert rám tartozik.
Jobban látok helyzeteket mint bárki is gondolná, de addig van nyugalmam, még erre nem jön rá senki.
A tudatlanságért nem jár megtorlás.
Mindent az árnyékokkal tárgyalok meg, azok nem hagynak cserben. Azok hallgatnak, nem akarnak másokkal szóbaereszkedni. Gondolom, mindenkinek megvannak a saját árnyékai, ezek fogják elkísérni az úton, ha eljön az idő…

Az idő, mindig lassan és megfontoltan közelít, sosem siet, és sosem lassú.
Olyan lehet, mint a mőbiusz szalag, nincs eleje meg vége.
Folyton megy, és mindig valahol a másban, és ugyanabban.
Ebben a játékban pont a főszereplőnek hitt akárki az aki egyáltalán nem számít.
Még akkor sem, ha látszólag róla szól a mese.

Amit ember alkot, azt előbb- utóbb megeszi a fene. Más meg mit alkothatna?
Egy cserélhető égboltot, vagy egy folyót, ami élére állítva folyik?
A szélviharral szemben állva nem kapni levegőt.
Vagy jön a tölcsér, mindent felkap, összever és összetör, letépi a fejedet, földhözvág, és tovaforog.
A nagy fílefranc, ami megszokhatatlan. Ami az, azt nem kell megpróbálni szokni.
Ott van leszarva, ahol van. Csak a megszokhatóval kell foglalkozni.

A Donkanyar…
A párdonkanyar. Páran tévednek, aztán tízezrek kifinganak.
Az ember tévedhet, nem tökéletes, de aki téved, az sosem hagyja ott a fogát. Önzetlenek, mások számára tévednek. Nemes gesztus.
Aztán felkötik, már akit felkötnek, eljárja a kötél végén az alkonyi dzsigget, de az elhunytak már nem láthatják.
Csak az éppen élő nézők.
Ez a látszólagos büntetés, a tetthez képest semmi. A semmihez képest valami, valami kevés, ami adható.
Aztán hátrakötött kezekkel, hason fekve, láda nélkül várja a tavaszt.
Csakhogy a kikelet sosem jön. Az már csak ilyen tetű.
Körülugrálja a tetthelyet, aztán továbbszökdécsel.
Sosem lép rá, hagyja az örök telet.
Csak a szemét emléke kódorog az éjszakai fagyban, és vacog.
Meg- megbotlik egyik- másik sírkőben, átesik rajtuk, felkecmereg, és megy tovább hajnalig.
Ez a karma.
Minden újraszületésekor kísérti, és tönkreteszi.
Hajjaj…az elátkozottak sorsa.
Hallgatni a számonkérő árnyak sziszegését, látni sápadt ökleik fenyegetését, fele sem tréfa, a tévedésnek iszonyú ára van.
Mert tele a légtér kódorgó árnyakkal, mindenfélékkel, akik rosszul látszanak a napfényben, de este…
Minél vastagabb a sötétség, annál keményebben rajzolódnak ki körvonalaik, olyan sokan tudnak lenni, hogy rajtuk keresztül tudom csak szívni a levegőt.
Bár engem nem bántanak, de nem lehet őket igazán megszokni.
Az egymásba folyó két dimenzió sosem vegyül.
Csupán, egy ezzel párhuzamosan létező, áthallásokkal vegyes világok.
Nem véletlen, hogy időnként olyan kékesszürke minden, én mindig látom.
De tudom, hogy mások nem látják, ezért nem is szoktam szólni.
Engem nem érdekel a mások vaksága, nekik így is jó, nekem meg mindegy.

Ismertem a Dongó Gizit, szegényt falnak nyomta egy járdára felrohanó autó.
Sokkos állapotban volt, nem voltak legalább fájdalmai.
Gizi bolond volt. Hihetetlenül tudott számolni, ha kislány volt éppen, tegezni kellett.
Ma már árnyék, Ő is szokott az éjszakában kavarogni, biztos számol és hímez gondolatban, mert nem lehet őt kizökkenteni.

A nagy zökkenések hangjai megremegtetik a földgolyót, aktivizálják a vulkánokat, cunamikat, ezek a hatalmas erők mindenre képesek.
Az árnyak akaratának, koncentrációinak következménye.
De ezt sem tudja senki, én meg hallgatok.
Ezek üzenetek, amiket nem hall meg senki.
Aztán a szodomai következmények láttán, mindenki csak hüledezik.
A Pompeji halottak görcsbetorzult lenyomatai, a tengerparti csónakház maradványai alatt fekvő csonttömegek, mind- mind figyelmeztetések, amik nem jutnak el az agyakig.
Hát hogy tehetnék, ahol nincsenek agyak, ott hová üzenjenek?
A seggeknek nincs emlékezete, figyelme és memóriája!

Á dehogy- szólt a lidérc a törpének, és lehúzta sáros piros cipőjét.
Pedig mégis- így a törpe, és hátratolva kék sapkáját, egy lapulevéllel törölgette izzadó homlokát.
Ezek a mocsárgázok elhülyítik az embert, csak összevissza beszélsz, és mindent elfelejtesz.
De ez még a jobbik eset, mert ha emlékszel, azt is rosszul.
Te csak gyűjtögesd a piócákat meg a szentjánosbogarakat, és ne törődj mással.
Én törpe vagyok.
Egy törpe ne akarjon Gauleiter lenni, mert abból nem sülhet ki semmi jó.
Így motyogott a lidércnek, aki sértődötten tovalobogott a békanyálon.
Az anyád valagát, te kis gnóm- dohogott magában a lidérc.
De rohadtul okos vagy, aztán mégis itt rostokolsz a mocsárban.

Őszintén szólva, nem igazán tudom, hogy törpe vagyok, vagy lidérc. Másként érzem nappal, és máshogy éjszaka.
A sötétség feltámaszt egy egészen más világot, minden másként érvényes, csendes és mozgalmas, megjelennek mindazok, akik nappal nem láthatók.
A sötétség és a fény, ugyan úgy hozzám tartozik, majd a fény egyszer eltűnik, marad az éjszaka, a semmit nem értő, és nem látó alvó emberekkel.
Akkor tisztázódik egyértelműen a hovatartozásom, nem kell minden nap átzsilipelnem, ami- maradjon köztem- elég fárasztó…

3.

Hogy az embert mit össze tudja kísérteni a múlt.!
És ráadásul egyre több lesz belőle, ahogy a múlt nő, úgy zsugorodik össze a lesz, meg én.Hát, nem vagyok ettől boldog, de mit akar egy magamfajta, amikor egy boldoggá avatott sem hiszem, hogy boldog.
A felhőtlen boldogsághoz minimum egy infantilitás szükségeltetik, mert figyelmen kívül hagyni a valóságot, eleve abnormális.
Anélkül meg nem működik a felhőtlen boldogság.
Aztán akkorára zsugorít a tény, hogy már alig látszom, és ha rámlép valaki gyanútlan hülye, hát még meg sem sértődhetek.

A megsértődés, az egy szánalmas elégtételpótló, mert tehetetlenségében kell az embernek valami képletes megtorlás, tehát jobb híján megsértődik.
Aztán, ha a sértő fél ezt nem értékeli, akkor jön a gonosz megtorlási vágy, mert mit hisz ez magáról, majd én megmutatom neki, hogy hol lakik az Úristen.

Persze, egyszer bejön az én utcámba, és akkor jöhet a megtorlás.
Ha elállok a szándékomtól, előbb- utóbb le fogom köpni magam, ami azért hiba, mert ha van kit, akkor magamat ne.
Hátnem?

Nem tudom, hányszor lehet mellényelni következmények nélkül.
Az egy rohadt egy dolog, na meg életveszélyes, az embernek elzáródik a légcsöve, se kép se hang, lila ábrázat, kényszermozgások, aztán ha nem dugul ki, akkor annyi.
Nagyon könnyen át lehet lendülni a másik oldalra, aztán csak csodálkozik az ember, hogy mi a lószar van.
Ezért hiba, ha valaki evés közben állandóan beszél, meg röhögcsél, kapkodja a levegőt, aztán puff!
Már fuldoklik is, és had ne folytassam.
Úgy elmúlik, mint egy vasárnap délután.
Szar helyzet.

Rengeteg kellemetlen gondolat forog a fejemben, mondják, hogy ha kellemetlen, akkor ne gondolj rájuk.
A sokeszűek. Hogy a francba ne gondoljon az ember, hiszen nem direkt cseszegeti magát ezekkel!
Ezek jönnek mint a fúrócsigák, meglékelik a lelket, és azon veszi észre magát az ügyfél, hogy több sebből vérzik.
Ezek meg csak jönnek és jönnek, agyontapossák azt a kevés kellemességet ami egyáltalán maradt, és az ember depressziós lesz.

Osztég fontoskodó szakemberek gyógyítgatják, persze eredmény egysem, de számla van.
Na akkor leszel igazán depressziós.
Egy ilyen esetben, a beteg duplán sérül, mert nem elég a baja, de még ki is fosztják, a zseni meg megtollasodik.
Marha egy játék, de ettől is múlik az idő, tehát nem történt semmi rendellenes.

Amúgy rendellenes dolgok nincsenek is, mert ha valami elő tud fordulni, az nem lehet rendellenes, legfeljebb neked nem tetszik.
Bizony nagyképűkém, ne hidd, hogy te döntöd el, mi a normális, és mi rendellenes.
Legfeljebb a te rendfilozófiád más.
Te eldönthetsz egy szemétládát, vagy egy oszlopot, ha elég satnya, de mást semmit, téged szoktak eldönteni, aztán bőghetsz, és porolhatod le a koszt az egyetlen kabátodról, amit amúgy már rég ki kellett volna dobni.
Kis hülye…

De hülyének lenni is egy hivatalosan elismert állapot, igaz, hogy nem egy érdem, de köpök az érdemekre, ezeket a címeket ember adja embernek, ezért teljesen értéktelen.

A hülye, mindössze annyit jelent, hogy eltér a normálisnak kikiáltott állapottól.
Nnnna.
Ez a véleményem erről, és nincs is hová ragozni a dolgot.
Engem csak az én véleményem érdekel, a mások buta zsengéivel foglalkozzon akinek hülye volt az anyja.
Ezek a nők is…
Nem érdemes velük kezdeni, idővel mind egyformák.
Strapás, meg költséges elfoglaltság, Úgy fogdosni a melleit meg az egyre nagyobb fenekét, hogy tudod, máskor sem lesz izgalmasabb, legfeljebb löttyedtebb, és unalmasabb.
Szerelemről szó sincs, rádöbbensz, hogy rohadtul bevitted magad az erdőbe, ki akartál virágozni, aztán most meg zörgetheted fonnyadó lelkedben száraz emlékeit.
Fűű de kiábrándító, és még titkolni is illik.
Jobb, ha agglegény marad az ember, igyis- ugyis jön az impotencia, de nem érdekel, mert mit számít- ha nem is akarok, de exkuzálnom sem kell senkinek.

Szoktam elnézegetni a járókelőket.
Kevés, aki tud is menni, a zöme csak halad.
Kissé terpeszben, zötykölődve araszol, felsőtestét megdöntve, fenekét kitolva, lúdtalpasan tipeg.
Aprókat lép, mintha attól félne, hogy előreesik.
A másik, merev lábakkal botorkál, kihúzza magát, mert Ő egy délceg.
Van neki tartása. Aztán hasraesik, mert nem néz a patái alá.
A hülye.
Ez egy panoptikum, a sikktelenség biennáléja, zötykölődés, csetlés- botlás, araszolás, kétségbeejtő látványa a csődnek.
Ennyi balfácán egyrakáson, igazán tanulságos és lenyűgöző látvány.
Ez egy orthopéd társadalom, nincs mese.

4.

Azért is írom le a gondolataimat, mert egy kankutya képes egy fatörzsre, vagy egy kerítésoszlopra felpakolni emlékét annak, hogy valaha volt, én viszont ezt nem tehetem, mert én annyit nem engedhetek meg magamnak mint egy kutya.
Viszont ő meg nem tud írni, így nem zavarhatjuk egymás köreit.
Jól el van ez rendezve.
Persze, ettől még mindkettőnket azonnal elfelejtenek, de sebaj.
Ki a szar akarja, hogy emlékezzenek rá.
Na azért.

A szobám kertre néző ablakának párkányára költözött a Sipi.
Ő, egy fiatal vadgalamb, aki már akkora mint egy ló, de ha kiteszek neki magot, csapkod a szárnyaival, és sípoló, kéregető hangokat hallat.
Sipi vadul őrzi territóriumát, még akkor sem landolhat ott más, ha éppen nem kap enni. Sipi nem gonosz, csak racionális. Ez az Ő zabahelye, és ennyi.
Mindenki ott dögöljön éhen, ahol van.
Még diplomáciai meggondolásból sem próbál jószívűnek látszani.
Sosem hittem volna, hogy egy galambba ennyi emberi tulajdonság
préselődhet bele.
Lehet, hogy előző életében ember volt, és ez egy áthallás nála.
Szívesen megkérdezném tőle, de nem beszélek galambul.
De mindent összeszarik, csak résre merem nyitni az ablakszárnyat, mert bejön.
Képes lenne díszlépésben összekakálni mindenemet, akkor meg fognom kéne a légpuskámat, és egyszer és mindenkorra leállítanom ezt a vég nélküli kakálását.
De- lévén Sipiről van szó- ezt valahol gyilkosságnak élném meg, ami biztos nagyon rossz érzés.

Mert egymást lelövöldözni régi emberi szokás, van akit még szórakoztat is, de én nem kérek belőle.
Amúgy is, valakit lelőni, az súlyos büntetést von maga után, kivéve ha háborúsdit játszunk, akkor minél több embert lövünk le, annál nagyobb elismerést váltunk ki a hazából.
Az Istennek sem sikerül megértenem ennek a szokásnak a logikáját, pedig biztos van neki, csak én vagyok erősen korlátolt.

Tegnap olvastam egy újságcikket, nagyon fel voltam tőle dobva, szívesen el is mesélném a tartalmát, de elfelejtettem.
Azért az megnyugtató, hogy bármit leírhatok, mondhatok, semmi következménye nincs, úgy szarnak le ahogy vagyok, de ha meg sem szólalok, akkor is.
Ez a demokrácia szabadsága, teljes emberként élhetem meg magamat- ha tudom, ha nem, akkor is.
Itt az akkorison van a hangsúly, mert az a valami, igaz, hogy mi, azt nem igazán tudnám elmondani.
De valahol a vélemény szabadságáról van szó, ami pszichésen nagyon lényeges.
Az élethelyzetek milyensége döntő, onnan máshogy néz ki minden.

Jól kinézni amúgy is egy fontos valami, mert hitelesnek tűnik az ember, megelőlegezik neki a bizalmat, anélkül nem tudna visszaélni vele.
Mert oda élni bárki tud, de visszaélni…az a valami.
Nem is szólva arról, hogy aki időnként oda, időnként visszaél, az jóval tovább él, mint egy fapados halandó.
Az ősrégi írásos emlékekben szerepelnek többszázéves emberek, akik logikusan az odavissza élés mesterei lehettek.
Erről nem sokat tudok, de Kromanyon után élhettek, az ősemberi időkben.

Ma is vannak ősemberek, csak nem annyira szőrösek, és nincs kőbaltájuk.
Meg eszük sem sok, csak annyi, hogy a maguk malmára hajtsák a vizet.
Sok rejtőzködő ősember van, borotválják magukat, még az ölüket is.
A jobbak olyan simák mint egy újszülött popója, és nem csinálnak semmit, nehogy megizzadjanak, mert akkor büdösek lesznek.
És aki büdös, az ősembernek kiálttatik ki.
Fél, hogy kitömik, és beteszik egy múzeumba.

Akkor már inkább járok tökig érő szakállal, és befújom magam kemotoxal, hogy ne legyenek rajtam bogarak.
Na persze, én az eszemet nem a seggembe tartom!

Hogy mennyi műanyagot zabáltatnak meg az emberrel!
Ha egy régi személy feltámadna, hát egy hét alatt belepusztulna ezekbe az étkekbe, és csak sajnálkoznánk, hogy szegény pára, ezért kár volt feltámadni.
A feltámadás, és a letámadás között marha nagy a különbség.
A feltámadás, egy emelkedett történés, a letámadás viszont egy aljas szándékból történő durva tett.
Letámadóval már találkoztam, feltámadottal viszont még soha.
Biztos különös érzés lehet feltámadni, megüdvözülten kóvályogni a koszos járdákon, mélyen beszívni, a sír dohos levegője után, az emberek bűzét, és ordítani a napfényben, hogy heuréka, marharépa, már megint élek, és ebbe megint bele fogok halni!
Hát…ha meggondolom, nem is csábít igazán a feltámadás…

Persze egy viharnak ez másként csapódik le, mert az időnként feltámad, majd eltűnik, és kezdi elölről.
Erre van programozva, mondhatnám munkaköri kötelesség.
Bennem is szoktak viharok dúlni, olykor- olykor felrohan a fejemben az adrenalin, és akkor függöny.
Hogy mi van a függöny mögött azt mindig szoktam tudni, aztán ha elékerülök megint, elfelejtem.
Így csak találgatni tudnék, aminek nincs értelme.
Ugye.

Szeretek gyakran zsombékokba ólálkodni, megfigyelni, hogy egy béka vagy csibor mit csinál, és közben mikre gondol, de még sosem tudtam rájönni.
Nem hiszem, hogy összetett agyműködésű lények, bár nem tudom megítélni innen emberbőrben nézve, mert ők is úgy lehetnek mint például én, nekem mindig az a nagy dolog, ami engem közvetlenül érint.
Van, hogy úgy érint meg valami, hogy mutatóújával akkorát bök rajtam, hogy behorpadok, ezek rohadt perceim szoktak lenni, de semmi nem tart örökké, és ez erőt ad az elviseléséhez.

Az ember bátorsága és józan eszetlensége mindig le tud nyűgözni.
Például egy vadász, aki sportolónak tekinti magát, fogja a puskáját, és megtámad lesből egy fegyvertelen állatot.
Jól belelő, az meghal, Ő meg örül, hogy milyen ügyes volt.
Pedig még éhségre sem hivatkozhat, csak örömet okoz neki a halál.
A műanyag mindenhatókám, aki eldöntheti mi élhet, és mi nem.
Hát, ez a nagyképűség teteje.
De ha egy hasonló szarházi állítólag véletlenül beledurrant az ő seggébe, mekkora ügyet csinál belőle!
Hetekig nem tud ülni, megtanul hason menni, és fájdalom, nem tudja mutogatni hatalmas sérülését a látogatóknak, mert nem ildomos helyen van.
Ha lejjebb éri a találat, azt onnan tudni, hogy szoprán hangfekvésben meséli el a balesetét.
Nem tudja ezek után hogy öltözzön, mert férfinek nő, nőnek férfi, egyéb kategória- meg ruhaviseletben nincs.
Kénytelen egy sztájliszthez fordulni- nem tudom hogy írják, na meg nem is érdekel- hátha az tud valami tanácsot adni, na meg nagyon divatos meg elegáns egy ilyen művésszel értekezni.

Mi minden marha szót átveszünk, a titkárnő- asszisztens, a képviselő szenátor, a fuvaros…most nem jut eszembe.
Mórikálunk és pöszögünk, a fényképész paparadzó, aztán valójában fingunk sincs miről van szó.
Lehet, hogy a női fotós meg mamaradzó?
Ahogy a 19- ik századi nyelvújítók kitalálták többek között, hogy a pacsirta bilcsirta.
Persze nem vette át a köznyelv ezt a marhaságot, maradt a pacsirta, és a barázda billegető.
Most is brillírozott a Tudományos Akadémia, olyan szó- elválasztási szabályokat alkotott, hogy eltöri a nyelvünket, és fülbevág.
Valamit nekik is kell tudományosan produkáljanak a havi fizetésükért…
Marha nagy zavarba kerülnék, ha egyszer találnék egy olyan embert, aki nem cselezik.
Hiába. A szemesnek áll a világ, vaknak csak a farka- mondják a népek, és van is benne igazság.

Azért egyszer gőzhajóznék a száván. Csak méltóságteljesen szelném a habokat, hallgatnám a ködkürt rekedt türkölését, a mellettünk lassan elhömpölygő vizet, beleképzelve díszes mazsoretteket, meg asszisztenseket.
Lelógatnám a kezemet, élvezném a hűs víz simogatását, és gyermekdalocskákat énekelgetnék, bár most így hirtelen egy sem jut eszembe.

5.

Ma, átkozottul el vagyok fáradva, nem is igazán tudom miért.
Az időre gyanakszom, aztán vagy igaz, vagy nem, de a tényen nem változtat.
A tények amúgy vannak, az én véleményemtől függetlenül, egyet tehetek, hogy tudomásul veszem.
Csak ülünk a csónakban, egymás mellett, és énekelgetünk, aztán lecsap a fehér madár, hangtalanul és hihetetlen gyorsasággal.
Felkap egyet az ücsörgők közül, és csak a hűlt helyét hagyja a sorban.
A csónak zavartalanul ringatózik tovább, észre sem vett senki- semmit, szól tovább a dal, zárul a sor.
Lassan kicserélődnek a csónakázók, de minden zavartalanul megy tovább.
Hát miért ne menne tovább?
Ki a frászt érdekel, hogy lassan fogyunk, elfogyunk és kicserélődünk?
Csak a folyamat lehet fontos, az meg cserealakokkal is zavartalanul megoldható.
Aztán ők is cserélődnek, és ez így megy a végtelenségig, csak a dal ugyanaz.
Meg a csónak.
Erről a kurva dohányzásról is le kéne szokni.
Meg még rengeteg dologról, mert vagy árt, vagy drága.
Gusztáv Adolf jut eszembe, mikor Azov váránál megfutamodott a Svéd zsoldoscsapat.
Ő- a király, kivételesen- természetesen nem a háttérből okoskodott, dühöngve elkapott egy rohanó zsoldost, ekképp ordítva:
Hát örökké akarsz élni, te kutya…
Ha reszketve, egy sterilizált sajtbúra alatt élem le a hátralévőmet, aztán a végén úgyis jön a fehér madár, akkor joggal mondhatnám amit a király mondott a menekülő katonának.
Nekem is van sajtburám, csak hiányos. Egy jó darabja kitört.
Ennyire fussa…
Na puff neki, még mindig jobb, mintha semmim sem lenne.
De ha már erről gondolkodom, mim van nekem?
Hát, egy rozoga reményem, egy csomó elképzelésem, egy sor baklövésem, hogy legyen min rágódnom vén koromban, aztán a dal, amit a csónakban énekelnek, amit mindig elfelejtek, -már a szövegére gondolok, -de sebaj, a dallam a lényeg.
Az meg hellyel- közel eszembejut…
Kár, hogy feljegyzéseim csak jóval távozásom után lesznek világhíresek, majd tanítják őket az iskolákban, még talán szobrot is emelnek egy mellékutcában, mert a tehénszar sosem esik élére.
Ez egy igazolt állatgondozói megfigyelés, ez egy Darwini igazság, ami nem változtat semmin. De ha tenné, akkor is minek, ettől nem fog megváltozni a cselekmény.
A cselekményről jut eszembe… minden színműnek van,- rendszerint erőltetett szituációk,- amitől a nagyérdeműt a függöny menti meg.
Ha egyszer valami üzemzavar folytán nem tudna legördülni, förtelmesek lennének a következmények, mert divat díszletek nélkül, mindenféle hülyeséget produkálni, azzal a felkiáltással, hogy modern világot élünk.
Múltkor láttam a TV- ben egy híres amerikai fekete színészt, nyegle modorban, egyéni előadott, olyan trágárságokat mondott, hogy ihaj.
Neki ez a humor, ezekről az amerókaiakról mondta a G.B. Shaw, hogy kedves emberek, de mindegyik infantilis.
Hát lehet az öregnek valami igaza.
Nekem a nagy Amerika amúgy is idegen volt mindig.
Ezt persze sehol nem hangoztatom, de így- négyszemközt a feljegyzéseimmel bátran beismerhetem.
Egy bazi nagy, és arc nélküli húsdaráló, fűszerezve Shaw észrevételével.
Egy agyonszabályozott látszatszabadság, egy művi állapot.
Ennyi fajta ember eleve nem összehangolható.
Mindenféle népség, sokuk egyik percről a másikra élve vegetál, kábítózik, lövöldöz, és beszéli a semmit.
Ismertem olyan magyart, aki Texasban élt, ha hazajött rongyotrázni, széles karimájú kalap volt a hülye fején, piros hosszúnadrágban és többszínű cipőben. Na és az, az ángol!
Szerintem még ő sem értette mit brekeg itt összevissza.
Gondolhatta, ezek az itthoni seggfejek úgy sem tudják miket beszélek és mennyire rosszul. Ezek ettől már lemennek hídba.
Ő a nagy Ámerókai cowboy, a bió rovarirtóreklám, ha meglátta netán egy ruhatetű, belehalt a röhögésbe.
Hajjaj…ha egy épeszű felnőtt férfi azt hiszi, hogy egy kalaptól és piros nadrágtól Ő egy amerikai nagyszerűség lesz, az nem épeszű.
Gondolom, ott kint egész jól beilleszkedett, de akkor miért lóg ennyit itthon?
Szánalmas egy bagázs…
Az ember élete folyamán, hol hullámhegyen, hol hullámvölgyben van.
Aztán nem tudja mitől szédül.
De mikor hegyen van, észre sem veszi, onnan tudja, hogy ott volt, hogy egyszerre nem lát semerre, tehát völgyben rostokol.
A gödörnek is vannak előnyei, például nem fúj benne állandó szél.
Nem vagy célpont. Gödörbe nem szoktak belőni.
Nem vagy kimagasló pont, nem csap beléd a villám.
Ezekkel az előnyökkel a hullámhegyen nem rendelkezel.
Aki éppen fent van, azt irigylik, és utálják.
Aki meg lent a hullámvölgyben, azt lenézik.
Hát ezek után hol a bánatba legyek?
A legbiztosabb hely, a sehol. De az meg hol lehet?
Szokás mondani, hogy szép lehetsz, de okos nem.
Mostanában már szép sem.
Mit mondjak. Nem vagyok feldobva…
Hogy mennyi marhaságot hallok naponta!
Példul az a reklám, ami így szól a bárgyú nézőhöz:
A jólöltözöttség nem pénzkérdés…
Ki hitte volna.
Csak azt nem tette hozzá, hogy ha kukából öltözöl.
De lehet, hogy van szalon, jobbaknak salon és nem salóm, ahol nem kell fizetni.
Hát ilyen lehet a kánaán, de tartok tőle, hogy erre még egy kicsit várni kell.

6.

Most csak ülök az ablakom előtt, és nézegetem a lassú szélben bólogató fakoronákat, a bárányfelhős eget, és megpróbálok nem gondolni semmire.
Bár, ha nem gondolok semmire, akkor a semmire gondolok, tehát ez egy hazug elgondolás.
Az ember agya akkor is működik, ha nem akarja.
Ez az állapot, csak a halállal szűnik meg. Legfeljebb az irányítatlan gondolkodásról lehet szó, a csapongásról és félgondolatokról, összefüggéstelen handabandázásáról az agynak.
Aztán gyakran a gondolat beszéddé formálódik, alkalmazkodva az éppen aktuális helyzetnek megfelelően, itt már jelentkeznek kategóriák.
Egyenes beszéd, mellébeszéd, vagy tudatosan, vagy véletlenül, ami a gondolat kidolgozatlanságát is jelezheti akár.
A szóáradatot követi a tett, sokasodnak a gödrök és buktatók, lehet bennük esővíz, szar, vagy akár hegyes nyársak.
A fűbe rejtett csapdáktól, a leglehetetlenebb eszközökig bármi előfordulhat, aztán azt mondják, hát miért nem vigyáztál te marha, mondják, holott köztudott, hogy nincs hogy vigyázni.
Az ember araszol előre, és reménykedik, hogy nem léptetik bele semmibe.
Na persze ez egy borgőzös álom, mert egyszer belelép, és akkor főhet a feje, hogy másszon ki belőle.
Mire végre kikeveredik, csupa sár meg sérülés, a többiek meg megbotránkoznak, hogy, hogy nézel ki mint a disznó, van pofád így emberek közé jönni, satöbbi.
Emberek közé- válaszolod te- már évek óta egyet sem látok, mostis csak bábuk vesznek körül, sokuk fejéből kilóg az afrik.
Erre lesz felhördülés, gorombának és összeférhetetlennek bélyegeznek, de legalább kikerülnek, és ez egy marha nagy élvezet.
Majd meglátod.
Ez a köszvény egy rohadt betegség lehet, akinek a lábában van, úgy megy mint aki beszart, vicsorog szegény a fájdalomtól, és tízszer meggondolja, hogy megforduljon e az utcán egy csinos nő után.
Mert van rizikója a dolognak, ha megfordul, kérdéses, hogy vissza tud e fordulni, mertha nem, visszafelé kell elinduljon, hiszen nem állhat ott ítéletnapig.
Hülye egy kiszolgáltatott helyzet, és még nem is szóltam arról, ha mondjuk a szép hölgy igent mondana, na akkor hogyan tovább.
Rémes, ekkor hal meg az ember először.
A legbiztosabb az, hogy az ember ne forgolódjon, örüljön annak hogy lyuk van a seggén, és abból is csak egy.
Ha még egyszer születnék, akkor vízitündér szeretnék lenni. Az valahogy olyan felemelő és légies valami, ott lebegnék a nádasban mint egy vízió, áttetsző lepkeszárnyaimmal repkednék a víz felett, tükrében csodálnám fene nagy szépségemet.
Még belegondolnom is megrázóan szép élmény, nincs az a tündérmese, ami rivalizálni tudna velem.
De mindennek ára van, lehet, hogy egy vízitündér harmatot eszik, ami nekem nem kedves gondolat, mert én a marhapörköltet szeretem, meg a töltött káposztát, és ha ez nem megoldható, hát a tündérségvállalásom meglehetősen veszélybe kerül.
Suszter maradj a kaptafánál, okosabb ha ember maradok, az is sokszor alig megoldható.
Örülök, hogy nem érdekel a futballozás, mert akkor kijárnék a meccsekre, ott meg mindenki megmutatja igazi arcát, ami pofának is túl rossz.
Hogy az otrombáskodást miért kell egy ál érdeklődésbe csomagolni, azt nem tudom.
A mérkőzés senkit nem érdekel, csak kivetkőzhessen emberi mivoltából, valami veszélyes démonnak érezhesse magát, pedig csak egy szánalmas galambszar.
Dühöng a három elemi, meg a kisegítő alatti szint.
Senkit nem zavar, hogy olvasási nehézségei vannak, hiszen eszébe sincs valamit is elolvasni, csak ordítani és verekedni akar, mert az olyan férfias- gondolom.
Ezt a “sportrajongást” nem tudom követni, ezek még amőbának is kevesek.
Hát, így múlik el a világ dicsősége, ami megnyugtat, hogy nélkülem teszi.
Furcsa, hogy az ember nemcsak a ruháit növi ki idővel, hanem a tágabb környezetét is.
Kegyeletből ápol ősrégi kapcsolatokat, holott ez már egészen más- mint a kezdetekkor volt.
Nemcsak a szituáció változik, hanem én is, és a hajdani jó viszony egy ólomnehéz kanosszának tűnik.
A körülmények változnak, a nézőpontok is, és a régi barát elkezd vadidegennek látszani, aki ingerülté is tesz idővel.
Itt jön a Strinbergi igazság, törölni és lépni, mert lemarad az ember, és egy értetlenül álló hülyévé avanzsál, mert udvariasságból nem mer lépni.
Ha nem vállalod önmagad, az visszalő, és szerencsétlennek érzed magad, holott, csak egy beszari alak vagy, aki megérdemli az efféle földi szenvedéseit.
Isten malmai lassan őrölnek, és ne reménykedj üzemzavarról.
Az ember igazán saját magával tud beszélgetni.
Ha mersz őszintének is lenni, egész tartalmassá is válhat a szeánsz.
Valójában egész életedben egyedül vagy, vannak érintőleges kapcsolataid, amik hellyel- közel akár őszinték is lehetnek, még tartalmasak is, és vannak kapcsolatok, amitől idővel ha megszabadulsz, életképtelenné is válhatsz.
Az egyedül vagyok- érzete bénító tud lenni, mert rájössz, hogy semmi dolgod nincs- csak kényszerű kötelességeid, maradtak, amiket gépiesen elvégzel, de te nem vagy ott.
Ez egy falanszter szindróma, már a végedet sem várod, sodortatsz, és kívülállóként látod az egész történetedet.
Ez a hótmindegy állapot, amibe belemerevedsz, és lassan elhalsz mint egy szemölcs.
Ha írsz magadnak levelet, akár így is aláírhatod, azonnal fogod tudni kitől kaptad.
De félre a nyomasztó gondolataimmal, a verkli még szól, és ez a lényeg.

Reklámok

Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s