Kedves Néném 1.

Már csak az Úr tudja, hányadik levelemet írom neked. Eleinte számoltam, aztán abbahagytam a számolgatást, rá­jöttem, nincs semmi jelentősége. Ha egyáltalán valami is fontos, az nem leveleim mennyisége. Csupán számomra bírnak a neked írtak nagy fontossággal. Ha nem írnék leveleket, akkor magamban beszélnék, magamnak mesélném, amit látok és érzek, s ez utóbb az őrületbe hajtana. Gondolataim, a valósággal keveredett álmaim hangjai és képei, belevesznének a Márványtenger fodrozó habjai közé, a végtelen víztömeg közönye feloldaná, semmissé tenné az egészet.

Most is itt ülök a parton megszokott sziklámon, melynek lábát ütemes ringással apró hullámok nyaldossák, mossák időtlen idők óta, és mosni fogják akkor is, mikor én már réges-régen elmerültem a feledés óceánjában. Az időtlenség vég nélküli tánca érezteti velem, ebben az egészben csak én vagyok múlandó. Szemeim a végtelenből érkező víztükröt vizslatják, a rajta szétáradó napfény millió csillanása felszínre sodorja távoli emlékeimet, csak azért, hogy utána eltűnjenek a sötét mélységben.

Már annyi éve itt vagyok, hogy utána kéne számolnom az elszállt nyaraknak, ha meg akarnám tudni az évek számát. Régen összeolvadt minden, nyarak, telek, reményvesztett őszök. A tavasz, sem támaszt fel bennem már reményt, mint hajdanán. A Porta kegyelemkenyerén éldegélünk, már csak ketten, a többiek sorban megtértek az Úr kebelére, kiábrándultan, elhalt álmaik kíséretében.

Magamon tapasztalom, az ember akkor hal meg először, amikor hiteiről, vágyairól kiderül, légből kapottak. Megfakulnak belső színei, elhallgatnak lelkében a zenék, elömlik benne a szürke csend, és vegetálni kezd. Innen már csak egy ugrás a test halála, amit már jószerivel észre sem veszünk, mert amivel érzékelni kéne a tényt, az már előbb elhalt. A gyors feledés aztán bevégzi e szomorú történetet, még az emléke is eltűnik az embernek. Ezt az életnek nevezett sziporkázó őrületet el sem szabadna kezdeni.

Ritkán van kedvem és lehetőségem beszélgetni, bár ennyi év után bírom a nyelvüket, de akárhogy is beszél valaki, ha nem anyanyelvén teszi, akkor dolgozik. Most, hogy írom ezt a levelet, csak gondolataimra kell figyelnem, mert a szavak automatikusan jönnek, ami szinte pihentetően hat rám.

Időnként, amikor a rekkenő hőség vibrál az éles fényben, amikor minden mozdulatlan és kihalt, rám törnek emlékeim, amiktől sosem sikerül megszabadulnom. Ha arra gondolok, hogy a szabadságharcban milyen lelkes és buzgó hazafiak tömegével voltunk körülvéve… Azok a lángoló bátrak a vereség után úgy eltűntek, mint a reggeli köd. Csak az új helyzetben megfelelni akarók lihegését lehetett hallani, a feledni akarók és tudók hajbókolása kavarta fel a levegőt. Nagyon hamar elfelejtették az emigrációba kényszerült hajdani küzdőtársakat, még a képeiktől is igyekeztek megszabadulni. Így aztán magunkra maradtunk a messzi idegenben, magányosan és felejtve, minden anyagi és erkölcsi támogatás nélkül.

Így ismerszik meg a haza népe. Ezekért a habcsók tömegekért még az ujjunkat sem lett volna szabad mozdítanunk. Ezek csak zajongani, meg behódolni tudnak, ezek ugató kutyák, akik nem harapnak. Azelőtt keresték a Nagy Fejedelem kegyeit, most meg meg sem merik ismerni.

Ezek azok, akik úgy rántanak kardot, hogy a pengébe markolnak, aztán vérző kézzel, bömbölve szaladnak haza, mondván, a nagy harcban megsérültek. Mellükön csörömpölnek a sosem érdemelt, egymásnak osztott medáliák, amik csatavesztés után eltűnnek, és a győztes kitüntetései kerülnek a helyükre. Ezeknek mindegy, mi van rájuk aggatva, lényeg az, hogy lógjon rajtuk valami, és lehetőleg minél több. A köpönyegforgatás komoly tudomány, jaj annak, aki nem ért hozzá.

Hát nekünk nem ment ez a tisztes ipar, ülhetünk is itt Rodostóban, nézhetjük a tengert, és halálunkig reménykedhetünk akármiben, amiről mi is tudjuk, a semmi. Ez, az önbecsülés és belső tartás ára.

Kedves Néném.

Szívesen írnék valami vidámat és lelkesítőt, de nem tudom, mi lenne az.

Egyre erősebben érezzük, átlépett rajtunk az idő, megtűrt kövületté váltunk. Pedig nekünk is csak egy életünk van, és tisztességes kitartásunkért legfeljebb annyi jut, hogy megkönnyebbülésére az ellennek halálunk után elismeréssel lehet majd beszélni rólunk, amiből nekünk akkor már semmi hasznunk sem származik. Akkor majd a köpönyegforgatók viszik koporsóinkat vállukon, fennen hirdetve hazafiságukat, történeteket mesélve a mit sem sejtő utókornak, akik szájtátva hallgatják eme hősök tetteit.

Itt, a nagy víz partján ülve elvonulnak előttem a közeljövő gyászos és hazug képei, és nagyon fáradt meg csalódott vagyok.

~ Szerző: Kapolyi György - 2011. november 8. kedd.