Ez egy szép nyári nap


Frida a járda szélén állt, és a kis tavat nézte. Pontosabban, a rajta úszkáló vadkacsákat. A tavat fák és bokrok övezték, nekivetkőzött kirándulók heverésztek a napon.


Frida fel volt öltözve, gyűlölt „meztelenkedni”. Förtelmesen neveletlennek gondolta ezt a magamutogató ruhátlanságot. Szikár-öregedő figurája kirítt a képből. Napernyőt tartott feje fölé, még nagyanyjától maradt rá, igazi matuzsálemnek hatott.


Frida a járda szélén állt és a tavat nézte. Ez volt egyetlen szóra¬kozása. Síri magányában ez hozott némi szint. Annyira ráért, szinte fájt. Csak nézte a bukdácsoló kacsákat, a víz vibráló fodrait, és nem gondolt semmire. Tudta, ha bármire is gondolna, csak belezavarna a képbe, és nem ezért jött ide. Amúgy sem szokott gondolkodni, mert hitte, semmi értelme. Az embernek mindig valami kel¬lemetlen és bőszítő dolog jut eszébe, és egy csapásra tönkreteszi a délutánját.
Ritkán jött ki a tóhoz. Inkább a kertben szokott sétálni, élvezte, hogy léptei alatt nem súrlódik a gyöngykavics, amivel a járó utat felszórták. Már nem volt dolga a világon semmivel, és ez szabaddá tette lelkét. Valami hiba csúszhatott a dolgok menetébe, mert úgy távozott, hogy itt maradt. Eleinte nagyon kényelmetlennek érezte, de mára már úgy hozzászokott, hogy el sem tudta képzelni, másként is lehetne. Mindig magányosan élt, és ez megszokott állapot ma¬radt. Nem irtózott másoktól, de semmi mondanivalója nem volt, ami mégis, hát magával beszélte meg. Így sosem adódtak feszült hely¬zetek, önmagával meg nem konfrontálódik az ember.


Frida a járda szélén állt és a tavat nézte. Nem baj, hogy kicsi, a szépség nem a méretektől függ – gondolta meggyőződéssel, és örült sike¬rült-tömör észlelésének. Órákon keresztül tudott állni mozdulatla¬nul, mert nem volt súlya. Lehet, hogy akadt olyan sétáló, aki szo¬bornak is nézte. Egy vásott kölyök kavicsokkal dobálta a kacsákat. Az egyik kődarab irányt tévesztett és felé repült. A gyerek idejébe észrevette és fejéhez kapott ijedtében, de mikor Fridán keresztül¬repült a kavics, úgy megdöbbent, hogy elszaladt. – Hülye kölyke – mondta maga elé, elképzelte, hogy a gyerek élete végéig nem fogja érteni, mi tör¬tént, ezen majdnem felnevetett, csak azért nem tette, mert nem szo¬kott nevetni. Közben bealkonyult, a kirándulók és sétálók elfogytak a partról.
Egymagában állt a mélyülő szürkületben, a kacsák is eltünedeztek a sás között.


Ez egy szép nyári nap. – gondolta elégedetten, és a növekvő szürkeségben ő is egyre halványodott feje fölé tartott napernyőjével együtt.
Az éjszaka már nem találta a parton.

Reklámok

~ Szerző: Kapolyi György - 2011. július 5. kedd.

Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s