A víz


A városka utcáin, a folyó felől egyszercsak megjelent az úttesteken a víz. Óvatosan, és lomhán csorgott, mint a méz, hátára kapott kisebb hulladékokat, forgatta, hempergette őket, komótosan sodorva előre, egy ismeretlen cél felé.


A szemét, meg üdén, boldogan ringatózott amerre vitte, neki mindegy merre tart, nem voltak céljai. A szemét bölcsebb mint a még ép fajtársai, ő már tudja, hogy nincs értelme ellenkezni, letérni az ismeretlen útirányról nem lehet.


Mert az élet látható jelenléte, a folytonos mozgáson alapszik, az egészből, ez ami látható és tapintható, a többi csak remény és hagymázas elképzelés.


Persze képzelgés nélkül szart sem ér az egész, unalmas és érzékelhetetlen, illetve attól függ, mit tudok bebeszélni magamnak, netán másoknak.


Nem lehet állandóan hallgatni a semmibeguruló kövek énekét. Mivel mindig ugyan az, idővel belebolondul a hallgató.


De ki a fene akar bármibe is megbolondulni? Aztán minden, idővel szemétté válik, elhasználódik, eltorzul, és nem kell senkinek.


De erre akkor gondol először, míg süt a nap, fel sem merül benne, hogy a szemét tényében önmagát lássa.


Csak jött és jött az áradat, alattomosan, az éjszaka leple alatt, felszínén meg megcsillant a hold fénye. Már a szegélyköveknek csak a tetejük látszott ki, alacsonyabb járdarészeket el is öntött.


A Főtér is víz alá került, halastóvá terebélyesedett, mikor teljesen megtelt, túlcsordult, és egy patak elindult az alsóváros felé.


Csak a rémült kutyák ugattak, ők ébren voltak, bezzeg gazdáik aludták az igazak álmát.


Ez egy nagyon buta mondás, mert ki igaz, és a nem igazak is ugyan úgy alszanak.


A víz, hajnalra már elöntötte az összes járdát, és kezdett befolyni a pinceablakokon, az egerek és pókok nagy rémületére.


Hű- a rohadt életbe- krákogta az öreg patkány a lepusztult konyhakredenc polcáról. Ilyet még az öregapám sem látott. Ha feljebb emelkedik a vízszint, el kell úsznunk valami magasabb helyre.


De az hol van?- kérdezte egy másik. Hát tudja a rosebb- szólt ingerülten az öreg, majd csak találunk valami megfelelő helyet.


Hogy hallucinálok- mormolta magaelé a fal tövében üldögélő csavargó. Ittam én már máskor is, nem is keveset, de még sosem éltem át árvizet. Fenemód valódinak tűnik, de engem nem lehet átverni.


Lehet, azért vizes a nadrágom, mert bent mentem ki. Majd megszárad, máskor is ezt tette- gondolta, és kappan hangján felröhögött.


Az áradat meg csak jött és jött. Egyre nőtt, már a földszintes lakások ablakán kezdett beszivárogni. Felijedeztek az emberek mély álmukból, volt kapkodás, meg sivalkodás.


Szerencséjükre pirkadt, és tovább láttak az orruknál. Próbálták menteni, ami menthető, de sok lehetőségük nem maradt.


A víz akkorára dagadt, hogy elnyelte még a legmagasabb háztetőket is, csak a templom toronysisakja látszott ki a hatalmas tóból.


Ennek sok éve már, a tavat benőtte a nád, nagy békalencse telepek ringatóztak sulyommal benőtt, mocsaras felszínén.


Vízimadarak fészkei bújtak meg százával az átjárhatatlan nádrengetegben.


Sokféle mendemonda járja környékét, ki hiszi, ki nem, de alkonyatkor nincs ember, aki közel merészkedne a tóhoz.


Mondják, hogy teliholdkor, furcsa emberi hangokat hallani a víz alól, és a hajdani templom felől, távoli ének, és harang szava hallik.


Mindent elmos valami, vagy a víz, földrengés, és ha más nem, akkor majd az idő.

Reklámok

~ Szerző: Kapolyi György - 2010. június 16. szerda.

Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s