A megsemszületettekhez


Rengeteg megmagyarázhatatlan dolog veszi körül az embert élete folyamán, csak vagy nem figyel oda, vagy nem mer ezekről tudomást venni. Belátom, hogy ezen jelenségek, ijesztően hatnak, mert nem érteni őket, mert az élethez úgy tartoznak, hogy igen is, meg nem is.


Gyanítom, az ember is valahogy így tartozik a tapintható létéhez, de senki nem meri vállalni a felismerés esetleges következményeit.


Senki nem mer vállalni semmit, csak rémüldözik és tapogatózik, kitalál hiteket, történeteket, amikben igyekszik belekapaszkodni.


Meditál, utánozza a buddhista szerzeteseket, csakhogy közben eszébe jut, hű de rohadtul lebegek, és abban a pillanatban az egész nem ér semmit.


Reménykedik, az Isten tudja mibe, közben libabőrösen hallgatja az idő hullámainak közelgő, szikláknak csapódó dörgését, és elbizonytalanodása az egeket veri.


Végigmeneküli az egész életét, de nem tudja merre fusson.


Szánalmas fehér egérré torzul, egy Algernonná, aki lihegve rohangászik a labirintusában keresve a sajtot, amiről vadul reméli, hogy van.


A végén megtört, üres tekintettel ül a fa alatt egy padon, bamba vigyorral arcán.


Végtelenül békés és kedves látvány, szinte szeretetreméltó, egy hajdani ember, aki magaköré építette zárt díszleteit, és úgy tud élni ebben a káoszban, hogy észre sem veszi az őt körülvevő világot.


Nem véletlenül tartották őket valami szentféléknek, akik felülemelkedtek minden földi nyavalyán…


Az ember, társas lény – szokás hangoztatni, vagy lehet, mégsem?


Széchenyi jut eszembe, aki azt mondta, tömegben tudok egyedül lenni igazán.


Mert az ember azt hiszi, hogy másokkal, mások között él, holott mindenki egy önálló világ, és belül éli életét, örömeit, bánatait, meghozandó nehéz döntéseit. Nem old meg számára fontos dolgokat senki, csak magára számíthat. Egyidejűleg létezik előre és visszafelé, emlékeiből táplálkozik, mert a remélt jövőből nincs hogy.


Az élésnek ára van, csupa kompromisszum és veszteség, a sokasodó emlékek belémarnak, lelke, tele hegekkel.


Szökdécselünk, futunk, lépünk, majd csak vánszorgunk a végtelen időben, vonszolva magunkkal kihűlt álmainkat, távolodunk, egyre kisebb és kisebb látványunk lassan eltűnik.


Csak az emlékek szétszórt foszlányai kavarognak a szélben.


Rengeteg megmagyarázhatatlan dolog veszi körül az embert, remél, esetlenkedik, aztán halványuló alakját elnyeli a kékség., lebeg a nyári, csillagfényes éjszakákban, a szivárványban, részévé válva mindennek, ami volt.


Ti megsemszületettek. Nem veszítettetek semmit…

Reklámok

~ Szerző: Kapolyi György - 2010. június 16. szerda.

Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s