Rövid történetek

Rövid történetek 1.

A körfolyosós- szűk és vén ház udvara, sárga keramitkockákkal volt kirakva. Ha esett az eső, nem volt tanácsos a burkolatra lépni, úgy csúszott, még a vici dagadt korosodó kutyája is elvágódott rajta, mikor meg akarta támadni a Loncikát. Jobb, ha nem ugrálsz te ronda dög, vicsorgott rá a meghökkent kutyára, Loncika, mert akkorát rúgok beléd, hogy beleállsz fejjel a falba. De mikor az eb talpra kecmergett, Loncika bepucolt a liftbe.

Babucinak olyan combjai és feneke volt, hogy bárki atyámfia elszédült, ha váratlanul szembe találkozott vele a lépcsőházban. Rövid szoknyája lehetővé tette az önfeledt szemlélődést. Csak kovászos uborkával lehet erre a lányra ránézni- beszélték a vénasszonyok, fertelmes ez a gátlástalanság- dohogták. Babuci nem törődött velük, riszálta hatalmas bájait, csak úgy döngtek alatta a lépcsőfokok. A negyediken lakott, az elsőről költözött fel, hogy kellő hosszan legyen alkalma kibontakozni.

A Kecskés azt mondta, hogy az apósa sírba szállt. Pontosabban asszonta… De sírba szállni, vagy madár tud, vagy élő személy. Hogy mekkora marhaságokat tud beszélni ez a Kecskés.

Aztán a bűvész intett, és az oldalfüggöny mögül előjött egy szép, fürdőruhás fiatal nő. Beszállt a színpad közepén álló díszes doboz tárt ajtaján, a mester rázárta, és le is lakatolta. Varázsköröket írt le pálcájával, majd leszedte a lakatot, és kinyitotta a doboz ajtaját. A láda üres volt. Újra bezárta az ajtót, köröket végzett a bűvös pálcájával, majd ismét kinyitotta az ajtót. A láda üres volt. A bűvész kővé dermedve állt egy darabig, majd eldobva varázspálcáját, sikoltozva elrohant.

A törpe nehezen lépdelt fel a padlásajtóig húzódó lépcsősoron, mert rövidek voltak a lábai. Belépett a padlástér poros félhomályába, megállt a millió kacat között, és a gyenge világításhoz szoktatta szemeit. Egy nagy zsák mögül elélépett egy rém, és szólt: Mi járatban emberke? Azt mondták, hogy itt a padláson lakik egy rém- szólt a törpe. Hát, én már egy jó ideje itt lakom de még nem találkoztam vele- mondta a rém. Akkor megint becsaptak- morogta rezignáltan a törpe, mert kis termetű vagyok, azt hiszik, hogy velem kell szórakozniuk. Most mászhatok lefelé, ezeken a rohadt magas lépcsőkön- szólt, és dohogva elindult lefelé.

A harmadik emelet egyik lakásából meglépett a kanári. Kiviharzott a konyhaajtó felső szellőzőablakán, rikoltozva csapkodott szárnyaival, nagyokat füttyentve repkedett körbe- körbe a gangok között. Gazdája rémülten rohant ki az ajtó elé, úgy szedte görbe lábait, mint aki az életéért fut. Mofetta – üvöltözte magánkívül, gyere ide a mamához!!! Persze a madár rá se rántott. Gyere ide, mert megöllek- ordította már dühöngve a gazdi. Mofetta, mint aki süket, körözve felhúzott a tető fölé, és egy lendületes műrepülői bravúrral, eltűnt. A rohadt férge, lihegte rekedten a gazdi, le van szarva, úgyis olyan ronda sárga volt- és visszadöcögött a konyhába, magára húzva az ajtót.

A magasföldszinti lakás rezdületlen délutáni békéjét minden nap, felrúgta az alagsorból felkígyózó klarinét hangja. A házmesterlakásból jött, a nemes férfiú szenvedélyesen muzsikált. A magasföldszinti lakó, idővel kezdett beleőrülni. Eleinte csak gyomra ugrott össze a dallamok hallatán, később már hasmenéses tünetei is jelentkeztek, na meg elzsibbadt az arca. Kirohant a lépcsőházba, áthajolva a korláton, leordított: Ne azt a szart fújd! A hólyagomat fújd fel, te szerencsétlen! De a házmester rendületlenül csak fújdogált. Hogy milyen emberek vannak…hát nem?

B.Géza, az első emeleten lakott családjával, és kellemetlen anyósával. Mindenki tudta, hogy nincsenek valami jóban, de hát Istenem…vej, és anyós között, ez nem ritkaság. Történt, hogy kiabálás verte fel a lépcsőház csendjét. Géza állt a nyitott lakásajtó előtt, és haját tépve siránkozott. Atya Isten, szegény Babi elesett, és nem tud egyedül felállni. Mivel már kellő mennyiségű bámészkodó gyűlt egybe, odaugrott az ajtóban hasaló Babihoz, és nagy igyekezettel felsegítette a földről az ellenkező Babinénit. Hát milyen együtt érző, és rendes ez a Géza- beszélték a lakók egymás között, Nem néztük volna ki belőle ezt a gesztust. Ezek után, a Babika hiába mesélte el fűnek- fának, hogy azért esett el, mert a veje pofonvágta. Nem hitt neki senki…

Az artista a kupolában ücsörgött hintája rúdján, és mozdulni sem mert. Megint elkapta a tériszony, most már másodszor. Ez tarthatatlan- motyogta ott fenn a semminek, ami megint nem válaszolt, csak unottan körülvette görcsberándult testét. Aztán nyúlni kezdett. Lassan csorgott a rúdról lefelé, mint a méz. Egyre vékonyodott, csillogó szálként tündökölt a reflektorok fényében, a közönség döbbent csendben figyelte. Már kötél vékony volt alakja, majdnem leért alsó vége a porondra, mikor cérnavékony karjával felnyúlt a bejárati kapu felett megbabonázott zenekarhoz, és felvett egy párkányon felejtett szájharmonikát. Mikor leért vége a porond fűrészporába, szájához emelte a hangszert, és felzengett egy gyönyörű dal. Csak szólt és szólt, betöltötte az egész cirkusz légterét, belefolyt a fülekbe, virágok nyíltak a nézők lelkében. Akik akkor ott voltak, egész életükben emlékeztek a történtekre.

Rövid történetek 2.

A vicéné, kissé kapatosan megbotlott a pincelejáró első lépcsőjén egy kiálló vasdarabba. Derekát hátrafeszítve, mindkét karját az égnek csapva, misztikus táncba kezdett, majd egy éles rikoltás kíséretében, arccal előrebukott. Ütemesen puffogó, és csattogó hangokat keltve, gyorsan távolodott lefelé, egyre követhetetlenebb pozitúrákban, majd elnyelte a porfelhő, és félhomály. Két egér döbbenten nézte a jelenetet a fásláda tetejéről, még elmenekülni is elfelejtettek. Az asszony nagy sokára megmozdult, szeme- szája tele porral, és faszilánkokkal. Hülyén körbejártatta üveges tekintetét, hirtelenjében nem tudta hol van. Aztán rájött. Négykézlábra emelkedett, és megindult felfelé. Hű a nemjóját- szólalt meg a kisebbik egér- ilyet még életemben nem láttam… Ne aggódj- válaszolt a társa- más se, ezért jobb is, ha nem meséljük el senkinek, még egy kuszmadt macska se hinne nekünk- válaszolt magabiztosan, de azért a hangja remegett.

Mogyoró, triciklista volt, egy Tüzép telepen. Alacsony, sovány, és koszos figura lévén, lépten- nyomon ugratták. Striciklisnek szólították, eleinte nagyon zavarta, aztán megszokta. Szeretett iszogatni, amit úgy oldott meg munkaközben, hogyha csak egy- két láda árut vitt, becipelte az ivóba, és rájukállt. Gondos odafigyelésének köszönhetően, sosem loptak el tőle semmit. Hol van ma, ilyen körültekintő ember?

Mari, a Gellérthegy utcában lakott, ott volt az anyja házmester. Híres menyecskéje volt a környéknek Mari, részben ménkű nagy keblei miatt, meg a királynői koreográfia, amit járásnak használt. Ha alkalma nyílott rá, – ami gyakran előfordult- operarészleteket adott elő, akár az utcán is. Anyja nagyon büszke volt lánykájára, lépten- nyomon mesélte boldog- boldogtalannak, hogy gyermeke, egy híres terroristánál tanul énekelni. Hogy miket tud meg a halandó…

Martonnéni, nagydarab öregasszony volt, kellően gonosz, és erőszakos. Még az egyetlen fia is utálta. Nem lévén foga, na meg mindig beszélt, tudott olyasmiket mondani, hogy állandó beszédtéma lett. Mesélte, hogy apja, egy híres defektív volt. Ruháit, meg nem a szekrényében, hanem a gardroffban tartotta. Ezek a szavai bevonultak családunk szótárába, a mai napig használjuk őket, csak vigyázunk, nehogy tájékozatlan idegen meghalljon minket, mert nem tudván mi a háttere a dolognak, még azt hinné, hogy meg vagyunk hibbanva. Ugye, hogy nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy valakinek az emléke fennmaradjon?

Tökösnek hívták az öreg fűtőt, mert télen, ott a falujában kibérelték a pék egyik kemencéjét, és nagy tételben sült tököt csináltak, amit kereskedőknek adtak el. Egyik délelőtt, a központból kijött két férfi, a Tökösnek balesetvédelmi oktatást tartani. Az üzemi baleset mikoriságáról volt szó. Ők beszéltek, az öreg, meg nézett mint a sült hal. Nekik is gyanús lehetett a dolog, mert időnként megkérdezték: Érti, János bácsi? Értem hát- méltatlankodott a Tökös. De a közelgő katasztrófát érezvén, közbeszóltam. Figyelj ide Tökös. Ha te munkavégeztével busszal mész haza, és útközben megszomjazol, leszállsz a buszról, bemész a kocsmába, és bepiálsz. Értem- szólt az öreg. Aztán visszamész a megállóba, jön a busz, Te felszállsz, megcsúszol, elesel, és eltöröd a lábad. Értem- szólt a Tökös. Na ez már nem üzemi baleset, mert megszakítottad a hazavezető utadat. Érted- kérdeztem. Értem hát- harsogta a Tökös, de a hétszentségit neki, akkor miért nem ezt mondják!

Egy iparművészeti kiállítás megnyitóján, találkoztam többek között a megnyitó beszédet tartó férfival, aki régi ismerősöm. Mikor meglátott a tömegben, széles vigyorral rámkiabált: Vuivu! Én válaszoltam: Oszidé. aztán együtt: Lornyette. Megöleltük egymást, Ő kérdezte- mit tudsz a mülhauzról? Elég volt egymásra néznünk, nem kellettek szavak. A vuivu oszidé lornyette, egy operából való szöveg, a lornyonárus belépője. (Persze fonetikusan) A mülhauz, meg Művelődési Házat jelent. Lehet úgy beszélgetni tömegben is, hogy ne értsen az elmondottakból senki semmit.

Rövid történetek 3.

Mit ordítozik, maga szerencsétlen !- kiabált le a liftaknába a vastag Bánhegyi. Más is szorult már be a liftbe, és mégsem riadóztatta a légierőt ! Üljön szép csendben a seggén, majd jön a szerelő és kiszedik magát onnan. Ja, és nehogy rágyújtson, mert a liftben tilos a dohányzás.

A két emelet között ácsorgó szekrényből, csak egy bőszült hörgés volt a válasz. Nagy a pofája Bánhegyikém- hallatszott a sötétből. Ha maga járt volna így- mint most én, már teleszarta volna mindkét cipőjét a rémülettől. Persze pofázni azt tud, ahhoz nem kell még ész sem.

Jó- jó harsogott le a Bánhegyi, ezt a modortalanságát annak tudom be, hogy megőrült a félelemtől. Amúgy sem egy tipikus hős típus, hát aztán ilyenkor kulminál a bátorsága. De ha adhatok egy jó tanácsot, ne ugráljon abba a rohadt szekrényben, mert inog, és le fog szakadni, akkor meg hiába riasztottuk a szerelőt, feleslegesen fizetjük neki ki a kiszállási díjat.

Mi az, hogy ne ugráljak!- üvöltötte a beszorult. Maga összetéveszt valami közeli hozzátartozójával! Akkor, és akkorákat ugrok, amekkorákat akarok- ordította.

Na figyeljen maga pondró.

A liftszekrény úgy elkezdett döngeni, mint egy üstdob. Egyre vadabbul rázkódott, és imbolygott. Aztán egy éles csattanás, a szerkezet megindult lefelé, őrült száguldásában elnyelte a sötétség.

Az öreg, szikár Kaszás, a harmadikon lakott. Agglegény volt a lelkem, magas termete az idő vasfoga által kissé meggörbült, de azért jól tartotta magát. Fura látványt nyújtott, mikor feltűnően görbe lábain akkurátusan végigkarikázott a gangon, egy doboz bonbon társaságában, mert ment az elsőre az özvegy Kovácsnéhoz ebédre. Ez, hetente kétszer előfordult, , meg is mosolyogták a furcsa párt, mert a Kovácsné meg alacsony volt, kövér, és x lábú.

Mikor a büdös kölkek rázendítettek a lépcsőházba bujkálva, hogy „Kaszás! Jöjjön rád a B…! A nemes férfiú úgy megtorpant- mint akit hátbalőttek, és sivító fejhangon kezdett tombolni.

„Hogy a tolvaj apád taknyán csússz a szemétbe te rohadt kölyök”- süvöltötte, ha az anyád nem tanított meg móresre, akkor majd én megtanítalak.

Aztán száguldott tovább a gangon, mint egy páncélvonat.

Ezt, minden alkalommal eljátszották, lehet, ha egyszer elmaradt volna a kórus, azt hitte volna az öreg, hogy meghalt.

Úgy járt volna, mint az a hernyó, aki tombolán nyert egy lábszárvédőt, és belebetegedett,a bánatba, mert nem voltak lábai.

Hogy- hogy jön ez ide? Hát mit tudom én.

Legyen ez egy példabeszéd, aztán mindenki értse, ahogy akarja.

Ucika minden éjjel azt álmodta, hogy felszáll a villamosra, és a másik ajtón le is száll azonnal. Ez a furcsa álom, annyira foglalkoztatta, hogy már napközben sem tudott másra gondolni, mint arra, hogy miért szál le azonnal a felszállást követően.

Senkinek nem mert szólni erről, félt, hogy hülyének nézik.

Hogy miért pont villamos, és nem mondjuk vonat, vagy hév- erre gondolni sem akart. Már az idegeire volt menve az egész történet, napközben többször felszállt egy villamosra, és hangosan motyogta magának, hogy azért sem fogok leszállni, remélve azt, hogy ez a gyakorlat áttevődik az álombéli eseményre is.

Múlt az idő, és folyamatosan ismétlődött az álom.

Egyik keddi nap éjjelén, amikor szokásos módon jött a villamos, ő felszállt, és nem nyílott ki a másik ajtó. Lassan indult a szerelvény, egyre gyorsult, de az ajtók zárva maradtak.

Zavarodottan nézett körül. A megszokott sárga szín helyett, minden fekete volt.

Vezuv, a Ferdinándné kandúrja, valahogy bekeveredett a Veiss néni nyitott konyhaablakán, és az asztalon álló kalitkájából kipiszkálta a Lórit, és brutális módon megzabálta.

Veiss néni, a drámai jelenet végén nyitott be az ajtón, még látta Vezuvot kimenekülni az ablakon, szerinte kaján vigyorral a pofáján. Olyan visítást rendezett, hogy összeszaladt a ház, de már nem volt mit tenni, csak a szétszóródott tollak emlékeztettek arra, hogy valahol, itt, egyszer egy madár lakott. Veiss néni megátkozta Vezuv gazdáját, majd az izgalomtól elájult.

Orvost is kellett hozzá hívni.

Nem vagyok babonás, de Vezuv gazdája, rövid időn belül elkezdett sántítani, és erősen köhögött. Arca olyan szürke lett, mint a lelke.

Rövid történetek 4.

A földszint három, mondják, egy elátkozott lakás.

Ott lakott Oszkár, aki a múlt télen a konyha fregolira akasztotta magát, ellenségei azt híresztelték róla, hogy a katéterére. Persze, szerintem egy féktelen marhaság, mert az elég rövid, és Oszkár nyaka nem lehetett olyan vékony, hogy átérje. Bár sose vallotta be, hogy katétert visel, ami kilógott a nadrágszárán, mindenkinek azt mondta, hogy a lehallgató készülékének az antennája.

Talán egyben le is földelte magát vele, nem akart úgy járni mint a varga, azt is azért tudta megrázni Krisztus, mert nem volt leföldelve. Most sem lakja a lakását senki, mert ha jön új lakó, annak egyből elmesélik, hogy viharos éjszakákon Oszkár visszajár, és a lakó egyből beszarik, és elmenekül.

Hát, hogy milyen emberek vannak!

Igaz, hogy én is láttam egyszer keresztülbógnizni az udvaron, meg sem mertem mozdulni a sámlimon, el akartam rebegni egy imát, csak nem jutott eszembe egyiknek sem a szövege. De azt nyugodtan kijelenthetem, hogy kísértetet látni, hatásos székrekedéskor.

A múlt héten, egy napfényes délelőttön, mikor a lakók fele a gangon tollászkodik, Lenke kilibegett a konyhaajtón, hosszú pongyolában, vállán a nagy fehér kakadujával.

Nyugodt jószág lévén, soha nem repült sehova, lehet, hogy már nem is tudott volna.

Lenke, királynői pózban feszített madarával, gondolom szerinte ez valami főúri allűrnek számított, ilyenkor leereszkedő nyájassággal szólította meg egyik- másik szomszédját.

A kakadu egyszerre elkezdett matatni a hajában, valami bogarat vélhetett felfedezni benne, a kotorászás hevében belekapaszkodott horgas csőrével, és nagyot rántott rajta.

Lenke parókája úgy repült át a korláton, mint egy őszi falevél. Felejthetetlen élmény volt, Lenke ott állt kerek képével, tök kopaszon. A kakadu nagyokat rikoltott kellemetlen hangján, toporgott és hajladozott, mint aki besöpri a sikert mutatványáért.

A döbbent csendben csak Lenke sivítozása hallatszott, hirtelen beugorva a konyhaajtón, megbotlott a küszöbbe, és úgy zuhant be a kőre, mint egy üstökös.

A megdermedt nézők felocsúdva elképedésükből, óriási röhejbe kezdtek, egy gyerek, az udvaron felkapva a hajkoronát, feje felett lóbálva ordított, – hello művésznő! Itt felejtette a vonóját.

Pedig nincs is kopasz fej, csak seggig érő homlok…

Vincéné, szintén a földszinten lakott, közvetlenül a megboldogult Oszkár vigvamja mellett.

Marhára szorgalmas egy némber volt, csak akkor lett csend, ha éppen az üveg szája zárta el fején a nyílást.

Már kora hajnalban mosott, bérmosást vállalt, abból élt.

Persze, ezt a nagy gürit ép ésszel nem lehetett nap mint nap bírni, ezért, pusztán egészségügyi meggondolásból egész nap ivott. Ezt ő magyarázta így, onnan tudom.

Mikor úgy tíz óra magasságában, rákezdett rekedt hangján, hogy nyaljátok ki a seggemet, ti rohadt nácik, ott bujálkodtok a szemét lakásaitokban, még én visszeresre kell melóznom magam, hogy venni tudjak egy üveg ócska bort, már mindenki tudta, hogy Vincéné elérte az üzemi hőfokát.

Valaki egyszer kreált neki egy hivatalos felszólítást, hogy mivel sokat foglalkozik vízzel, jelenjen meg a vízirendőrség központi hivatalánál, mert vízijártassági igazolvány szükségeltetik az új jogszabály szerint.

Meg volt hökkenve meg zavarodva, felöltözött, mintha temetésre menne, és elvonult a jelzett időben.

Kora délután került elő, kivételesen jól becseszve.

Ott állt a lebetonozott udvar közepén, úgy vagdalkozva a retiküljével mintha valami buzogány lenne, és ordított mint a sakál. Rögtönzött szóáradatától, még egy sörösló is tüdővérzést kapott volna. Egy Ciceró hozzá képest egy hallgatag nudli, olyan éteri magasságokban átkozódni ember nem tudott- rajta kívül.

Senki nem mert kijönni a lakásából.

Hogy ki volt az a bátor fickó, aki másnap egy parafa mentőövet mert feldrótozni az ajtajára, azt sosem fogom megtudni. Tegnap reggel, Jolánka néni az elsőről, megint megjelent a két bőröndjével, kedvesen felintegetett nekem, és elvonult. Ment Szvicbe, ahogy ő mondta, már nem az első eset, hogy elutazik. A lányomat megyek látogatni- magyarázta minden alkalommal, rendet is kell majd raknom a renájzliába, ha már úgyis ott vagyok.

Hogy miért renájzlinak hívja a szekrényt, és honnan a szó, nem tudom.

Aztán délután hozta haza a fia. Elől ment a fiú- a két bőrönddel, utána Jolánka néni baktatott.

Jolánka néninek mellesleg sosem volt lánya.