Hullámverés
Van hullámhegy és hullám völgy, a kettő között meg valójában a semmiben rejtőzködő remény.
A vért izzadó hit, hogy egyszer véget ér ez az öldöklő hullámverés, elcsendesedik ez az irdatlan víztömeg és megint csillogni fog, finoman fodrozódó felszínén a napfény.
Fel felugrálnak a kis halak, pikkelyeik villannak mit az ezüst, a sirályok nagy örömére. Mert ami a madárnak az élet, a halnak a halál. Valamit valamiért, mindennek ára van, az életben maradásnak is, durva és racionális, a líra ölni tud, a gyakorlatban helye nincs.
Minden ismeretlen és magyarázhatatlan dolgot, az Úrnak tulajdonítanak, mert választ akarnak kapni mindenre ami körülvesz. Így aztán minden rém egyszerűvé válik. Mert ha kisül az igazság, és kijelentjük, hogy erről vagy arról fogalmunk sincs, az csak bizonytalanságot okoz, egy átkozott émelygést, ami kapkodásba torkollik.
Mondta Vincent.
Mert ha meg is érted a hullámokat, attól még ne állj nekik háttal, mert akkorát lök rajtad, hogy fejjel fúródsz a löszfalba. Ha szerencsés vagy, arra jön egy atyafi, aki kirángat lábaidnál fogva.
A hullámvölgy a leg biztosabb ilyen szempontból. Ott nincs rizikó, igaz, más sincs. Ott heverészhetsz a sikertelen békanyál és sulyom között, meg a „sikerülhetett volna” nosztalgikus iszapjában, és vársz, bele sem mersz gondolni hogy mire.
Jó kis légvárat építesz, ki be ténferegsz üres termeiben, amit benépesítesz miazmás vágyaiddal.
A hatalmas hullámok meg jönnek mennek, nem is látják szánalmas vergődésedet, mert a fenét sem érdekli a vesztes, a győztes meg azt csinál amit akar.
Mondta Vincent.
Csak ült a homokon, a sós szél borzolta kiritkult ősz haját, a hajdani fekete fürtjeit, sovány karjaival átölelte felhúzott térdeit, és merően nézte a vizet.
Várta, hogy érkezzen az alkonyat, mert akkor látni véli a habzó hullámtarajon felbukkanó, és lesikló sellőket. akikkel lélekben összekapaszkodva együtt siklanak a víz dühödt testében, és az valami felemelő és biztonságos.
Érzi hideg pikkelyes testüket, vállaik kemény bőrét, arcába csapódó vizes hajzuhatagaikat.
Elbűvölte az erő, az a győzhetetlen valóság, ahogy a habokon suhanó testük uralkodott a kegyetlen világon,
amit a víz mutatott.
Minden dübörgött és vonaglott, elsöpört, és elpusztított, amit csak ért.
Látszólag ült a homokon, egész lelke, minden gondolata és vágya a habok között vágtatott.
Ez, talán évek óta, minden alkonyatkor megismétlődött. Napközben sem gondolt másra, csak a hullámokra, a rajta lovagló sellőkre.
Egy szerdai napon történt, szokatlanul nagy vihar tört rá a szigetre. Már korábban kint volt szokott helyén, mert a fekete viharfelhők, alkonyati sötétséget hoztak.
Szokatlanul sok sellőt látott a kavargó örvényben, és úgy érezte, őt figyelik.
Teste hűlni kezdett, lábai eggyé válva, pikkelyes tömeggé alakultak, hatalmas halfarokban végződve.
Első rémületében fel akart ugrani ültéből, de elesett.
Elkezdett a víz felé kúszni, karjaival markolva a vizes fövenyt.
A sellők kiúszva a partig, kezeiket nyújtották felé, és máris a habok között találta magát.
Ordítania kellett az örömtől.
Sokan vették körül, kézen fogták, és úsztak vele befelé.
Szédült a boldogságtól.
Ha valaki nagyon akar valamit és kitartó, előbb utóbb bármi sikerülhet. Hiszen a lehetetlen fogalma csak emberi kitaláció.
Mondta Vincent.
